Lövei Sándor: Csendben áradó vizek

Alattam mélyen
áradó vizeket lélegzik a föld.
Hanyatt fekve alszom a gyepen,
percegő véremet ketyegését
zizzenő füvek hallgatják.
Az ismeretlen irányú folyamok
nem tudnak rólam,
nem érzik hogy legbelül
szerteágazó folyó vagyok,
ereimben lüktető sötétség
vizzé válik egyszer.
Most itt fekszem
együtt a gyeppel,
zölden ázva az esőben
eleven irhámon csíraként
duzzadó lúdbőrökkel.
Alattam mélyen
zuhatagok kóborolnak,
engem is elsodornak,
mikor felszinre érnek
a patakok,
nem marad belőlem más,
csak kövek-csontja
csontok-köve,
hordalékként eltemetve.