VERS

Varjú Zoltán: Gyermekére várva

Hegy magasában hólepel roskadoz,
Lemenő napsugár alatt kilehel.
Olvadt könnyeivel búcsúzik a bérc,
Búcsút int a Gyergyói havas.
Lassú érből folyóvá dagad az Olt,
Sebes árral hömpölyögve célba ér.
Sziklát vájva görgeteg, követ ragad,
Bizonyítva, Ő az Úr a kő felett.
Édes álmát ringatón felriasztja a tél,
Tavaszi ébredést visz tova álmatag,
Míg odalent a völgyben csendesen
Elpihen, a kikeletből rügy fakad.
Parti fák zöldellő ágain a búcsúszó,
Halk sóhajjal hull alá. Némán hever
Alant a törzs alatt, még elidőz,
Majd szélmarokkal az esti felleg
Szárnyai, tétován röptetik odább.
Valamit visz a víz, tán korhadó fát, -
Vagy csónakot láttat fodros felszíne?
Káprázat képeit festi rá az alkonyat,
Alábukik habja bájain a lágy ecset.
Kéznyomában, az utolsó fénysugárral
Jobblétre szenderült kis uszály lebeg.
Elmereng, a pirkadatra vár az éjsötét,
Leplébe burkolózik a néma táj.
Halkan suttog imát a Csíki fenyves,
Oltalmat kér a baltások haragja ellen.
Miközben örökzöldű lombok ágán,
Ezüst színű holdfény fátyla lebben.
Vadak neszeznek az erdő mélyén,
Hangjuk a folyón túlig áthatol,
Ahol a semmibe vészve partot ér
A teremtő szóba zárt fohász.
Tovairamodik az Olt a földeken,
Hosszú út várja még, mi hátra van.
Várja minden cseppjét a nyáj,
Mint a bárány jöttét a jó pásztor,
Úgy vágyja magához ölelni gyermekét,
Miként Isten várja tékozló fiát.
Lágyan ringó testtel, édesanyja
Óvón a testéhez simul, és szerető
Kebléhez szorítja őt, a szeplőtlen Duna.