ESSZÉ

A.Gergely András: A blues mint ellenkesergés

Évtizede éppen, hogy az eredeti, 1963-as magyar megjelenése óta is valódi könyvsikerként elhíresült A blues népe. Néger zene a fehér Amerikában című kötet második kiadása is megjelent, mint a kortárs zenetörténeti forráselemzés számára egyedülállóan hiteles szakmunka, melyben LeRoi Jones maga is néger szerzőként a saját társadalmi kultúra szociológiai, kultúratörténeti, intézményi és stílustörténeti áttekintését kínálja.[1] [2][1] Írói mű ez legalább annyira, mint zenei monográfia, és történeti opusz éppúgy, mint a fekete zene gyökereinek alapos történeti foglalata, melyben a saját társadalmában kutató, megérteni és feltárni igyekvő szerző a zenébe táplált lelkiséget, túlélési ösztönt és komplexitást elemzi. Könyvének szereplői nemcsak az Afrikából elhurcolt és rabszolgává tett népek zenei életét, hagyománykövetését, alkalmazkodását és örökségvédelmét szólaltatják meg saját szavaikkal, de még inkább így tesznek zenéjükkel. Jones az ő lelkiségük, emlékezetük felől nézve beszéli el a rabszolga-lét adottságait, a kiszolgáltatottság és margóra vetettség képtelenségeit, milliókra kiható lehetetlenségeit, de ebben a kutatási témakörben halad végig a spirituálé, a blues, a jazz-műfajok, a boogie-woogie, a ragtime, a dixieland, a soul, a swing, a bebop, a rhythm and blues és a rock and roll ki- vagy átalakulásának kanyargós történetén is. A megközelítés módja, a feltárás személyessége, s főként a széttagolt csoportközösségeket összefogó zenei identitás-keresés elméleti kialakítása példázatosan hitelessé teszi e munkát. Persze, maga a társadalomtörténeti folyamat teli-s-teli családi és egzisztenciális drámákkal, kudarcos kitörési kísérletekkel, konfrontatív életvitellel, erőszakkal, gyalázatos megkülönböztetéssel is, de valahol a kötet későbbi lapjain mindig ismét fölvirul az esélye az identitás megőrzésének, a fekete közösség alkalmazkodni-képességének, a megélhetést akadályozó társadalmi környezeti hatásoknak, s az ezekkel kitartóan szembemenő életképességnek is. Ahogyan a túlélésért, a mentális egyensúlyért, a zárt közösség infernális élethelyzetéért, a perspektívátlan jövőkép meghaladásáért küzdenek egyének is csoportok, hangnemek és hangszerek, családok és stílusok, korszakok és irányzatok, az legalább annyira árnyalt és terjedelmesen szép, mint bármely nagy kontinens zenei életének történeti fölidézése. A fehér ember számára csupán vagy kétszáz év múlva fölfogható, elsajátítható, sikerre vihető műfajok, a szubkultúra szereplői által kialakított zenei nyelv megtanulása, versengő piaci feltételek közötti elismerése éppoly izgalmas, mind az andalúz gitármuzsika, a román cigány bulizene, a világzenébe illeszkedő szitár vagy tabla tónusainak társadalmi és kultúratörténeti keretek között látása, sőt hangzó tapasztalása… S ami párhuzam mindezek között is: az ősök hozta, a következő generációk majdnem feledte, s a későbbiek újra fölfedezte kulturális örökség mintegy ciklikusan új-meg-új időszakokat, stílusfordulókat, kudarcokat és sikereket ír le, önmagához képest is változóan, s környezetébe vetítve is folytonos átalakulásban.

A blues talán nemcsak kék, nemcsak keserű, de zenei kultúrákat tekintve is kisebbségi. Aki pedig a Blues országába utazik, az Úton a végtelen semmi, helyenként az unalmas félsz, de csak ritkán a lebegés élménye veszi körül. Jones ebből megannyi változatot fölmutat. S ebben – ha nem is példa nélküli, de iskolateremtő maradt. Meg hát nem is minden nép számára adatik, hogy a jazz históriájáról Bartók Béla,[3][2] Pernye András, Gonda János írjon történeti szakkönyvet, vagy, hogy ez egyáltalán „piacra” kerülhessen, fogékonyságra találjon, s hinni lehessen, hogy van annyi vásárlója, amennyiért már kiadni is érdemes, vagy van annyi rajongója, aki a fülén kívül a lelkét is használni hajlamos, ha erről az életvilágról van szó. Jones esetében ez könnyebb volt, érthető okokból. Nálunk ilyesfajta világképek létét, korszakait, a zenei műfajok társadalomtörténetét viszonylag kevesen kutatták/kutatják Magyarországon vagy kelet-európai tájakon. Engedtessék itt a klasszikus Mozart-, Bach-, Beethoven-monográfiák mellett a zenefilozófia esélyeit latolgató Theodor Wiesengrund Adorno kiemelkedő munkásságára, Bartha Dénes, Ujfalussy József vagy Dohnányi Ernő zeneelméleti írásaira, Vitányi Iván és még inkább Losonczi Ágnes zeneszociológiai eredményeire utalni, vagy a szakrális népzene és kortárs keresztény könnyűzene kutatására vállalkozó Povedák Kinga, a roma zene- és tánckultúrában elmélyedő Kovalcsik Katalin és Pulay Gergő, Bolvári-Takács Gábor, meg a globális hip-hop kutató Nagy Terézia, vagy a techno-tudományos szcénában járatos Vitos Botond munkásságára figyelmet irányítani… De ezek széles társadalomtörténeti színtér-bemutatása mindenesetre a tavaly megjelent első hazai blues-monográfiát sem nem pótolják, sem nem teszik fölöslegessé…[4][3]

Kovács József kötete jól mutatja, hogy talán egyetlen zenei műfaj, egyetlen hangszertípus, egyetlen korszak, vagy olykor egyetlen hang sincs soha a maga aurája és befogadó környezete nélkül, s mindez csak akkor válik első pillantásra is világossá, miért és hogyan érdemes a mindenkori társas lét, közösségi atmoszféra, életvitel és „hangrend” megjelenítésével valamely (egykoron „kisebbségi”) zene és társadalmi környezete alapkérdéseit körüljárni. Az tehát, hogy „hiánypótló” e kötet, talán csak kereskedelmi reklámkifejezés lehetne a könyv körül, ennél sokkal fontosabb, amit a műfajtörténet, a társadalmi befogadás, a kultusz- és kor-formáló közösségi háttér megjelenítésével kínál. Mert sokfélét kínál, könnyeden lapozhatót, sokfelé mutatót, mégis egy irányba rendezettet: a Bevezető első harminc oldalán a századfordulós Amerika néger zenéjét megelőző korszak, a 17–19. század időszakának műfajhistóriája kap helyet, hogy azután 1920–30, 1940–50, majd tovább, egészen napjainkig elnyúló évtizedek alapján tekintse át helyszínek, alkotó-előadók, létmódok, trendek, irányzatok, tájegységek, műfaji eltérések és stíluskorszakok lineáris kortörténetét. Az utolsó előtti fejezetben a nyolcvanas évektől a kortárs pillanapig széles öleléssel fog át szinte mindent, muzsikusokat, fesztiválokat, újításokat, követőket, tanítványokat, új híveket és modernizátorokat, az utolsó blokkban pedig a magyar blues-história ikonjait, műfaji klasszikusait idézi meg s mutatja be. Ám aki tudományos szakmunkát remél, helyenként csudálkozhat, aki magazin-hangulatú lapozót, az sem csalódhat, s akinek mintegy semmi ismerete nem volt a műfajról magáról, az világhálós vagy zenei könyvtári háttérrel komplex képet kaphat e műfaj nemcsak zeneileg, de mutatványosság terén is impozáns világából. Nemcsak a fotók irdatlan tömege, a személyes források hitele, a közérthető nyelvi-történeti-zenei műfajmeghatározók, a legmutatósabb alkotók Bessie Smith-től Fats Dominóig, B.B. Kingtől Jimi Hendrixen át Eric Claptonig, Radics Bélától Török Ádámon át Ripoff Raskolnikovig… – mindenki és minden komponens itt a muzsikát szolgálja. Nem valamely zenét, hanem A muzsikát. A szenvedélyeset, az édeset, a szikrázót, a harsányat, a keserűt és a reflektorfénybe iktatottat, a fekete bakeliten pörgőt és az ír kocsmait, a magyar fesztiválokat és bandákat ugyanúgy, mint utazó sikereiket a nemzetközi blues-életben vagy az amerikai kocsmákban. S még így bele sem fért a hatszáz oldalba a mali blues, az ausztrál, a jamaicai leágazás és a kubai, a rock-hatások és a világzenei keverékek, egyszóval a határok nélküli kiterjedés, a kontinensek közötti párbeszéd, a rajongók közötti összhang és a zenetudományi háttér akár…

A háttérhez mindenesetre értsük-vegyük számításba: a huszadik század európai zenei irányzatainak megannyi törekvése fordult el a klasszikus-romantikus tonális zenétől, némelyik egyenesen föl is számolta a korstílus fogalmát, s vagy újat teremtett (impressziókra építve mint Debussy vagy Ducas, expressziókra mint Berg vagy Schönberg), de számosan voltak, akik kitartó érdeklődése a műfajközi árnyalatokban is megjelent, magába olvasztva a népzenét, a romantikus beszédmód XX. századra már csökkent, de tovább-narrálható anyagát (mondjuk Stravinsky, Prokofjev, de Falla, Kodály és Bartók), viszont ahogyan a modernista művészeti törekvések mintegy ráébrednek a „primitivizmus”, az autentikus zenék polifóniájára, úgy ébred tisztelet a népzene tágabb körébe tartozó jazz akusztikai szférája iránt. Kifejezetten errefelé Sztravinszkij és Bartók fordult anno, s részben talán Gershwin, de követőik nyomán már sokasodik a nevek skálája, a kompozíciós nyelvek „nyelvtana” és kommunikációs tartománya is helyet kér/kap a műtörténetben. Ezt a szférát, s ennek is főleg nem az operai daltörténetbe, hanem a marginalitások, szubkultúrák populáris világába illeszkedő ágazatait üli meg a jazz, s válik nagyjából egészen a hatvanas évekig az amerikai feketék improvizatív felhangoltságával kiteljesedő műnemévé. A Szerző kulcskérdése: a lényegében írástudatlan luisianai feketék szórakoztató műfajának, a „jazz-korszak” alkoholtilalommal, otthontalansággal, deklasszálódottsággal, társadalmi fölemelkedési perspektíva nélküli létformákban megvalósuló egész légkörében mi lehetett az a teremtő erő, kreatív és mindegyre erősödő tömeghatás, mely a vidéki bohóckodások, énekes játékosok, majd a fekete dívák, bordélyházak, később lemezkészítéshez jutó muzsikus lelkek térnyerésének magyarázatával szolgál. A klasszikus blues-tól a country-n át a rhythm and blues, jump blues, blues rock és a napjainkig is mindegyre gyarapodó változatok teljes historikumát úgy tekinti át, hogy az a kötet bármely pontján a lehetséges összes előadóval, hangszertörténettel, lemezkiadással, fúziókkal és önállósulásokkal, műfaji specifikumokkal és intézménytörténettel, karrierekkel és kudarcokkal ékesen tárul föl, jobbára fényképekkel is illusztrálva. Ehhez persze kereső is van, de már a tartalomjegyzék is mintegy „nevekre hangolt”, nagyjából oldalanként egy-egy előadóval vagy olykor műfaji pontosításokkal kiegészülve.

A kötet társadalomtörténeti értelemben is gazdag forrásanyag. A szerző tíz évnyi tapasztalati, öt évnyi szakirodalmi kutatási háttere áll a kötet mögött, s a tudatos komponálás és a személyes interpretálás éppoly narratív históriává teszi munkáját, mint amit amúgy bármely történeti forrásanyagtól elvárnánk. Könyve textusában – talán már első történeti utalásaitól – egyre érzékelhetőbben megfogalmazza azt a cáfolatot, mely a közgondolkodásban a „blues” mint „kesergő” tónusához kapcsolódik. Leírásaiban természetesen a legkevésbé sem hallgatja el, hogy a nem kevés okkal panaszkodó énekesek, gitáros dalnokok, műfajteremtő improvizátorok sok-sok nemzedéke interpretálja az amerikai feketék szociális nyomorát, a munkahelyvesztést, éhezést, nyomorúságot, kényszerű migrációt, megaláztatást és reménytelenséget – de végül is azt az életélményt ugyancsak, hogy mindez dalban elbeszélhető, hogy minderre nemcsak a kortárs és nemcsak a vidéki fekete, hanem a nagyvárosi fehér is érzületi válasszal tekint, sőt részt vesz, alkotó-társsá érik, ablakot és piacot nyit, megélhetést biztosít, követ és megtisztel, elismer és felnőni próbál hozz. Kovács mindezt mintegy a műfajtörténet meghatározó mivoltaként jeleníti meg. Nem szólva már arról, ami e megjelenítésben tökéletesen független az alkotni, élni, érezni zenében is kész, vagy elsősorban abban kiteljesedő zenekari-előadói kultúra saját, intim, kisebbségi, szubkulturális világában. Aki e műfaj szinte bármely porondján, akármilyen színterén jelen lehet, az egy másik világban él, s mindentől függetlenedhet, ha élheti alkotói pályáját, kezébe veheti hangszerét, megszólaltathatja énekhangját. Nem összegzés, nem végkifejlet, s nem történeti háttéranyag tudományosan definiált bűvköre, de alapértelemben meghatározó, amit a Szerző a kötet mottójaként választott: „A blues a gyökér, a többi zene pedig a gyümölcs” (Willie Dixon). Amit pedig a zene „gyökereinél”, a hang, a hangzás, a ritmus, a légkör akusztikai üzeneténél bárki többre tart, azt talán éppen ilyen monográfiában rögzítheti…

A most megjelent hazai blues-históriát bejárja a kezdet és a végkifejlet, a származás és a változás, a végtelen számú verziókra ágazódás, a társulás és együttlét, az alkotás és az elismerés alaptónusa. Hát épp a blues…, ha bármi korszakosat vágyott volna az elmúlt kétszáz év történetében…, pont erre a beteljesülő kiteljesedésre vágyhatott. Megkapta, elérte, s nem épp csupán e monográfiával. De hogy mindaz, ami e históriában rejlik, monografikus igényt támasszon…, nos, éppen ahhoz kellett olyannak lennie, ami változásaiban is túlél, formálódásaiban is gazdagít, élményvilágában is harsányan épít, serkent, méltóságra emel. A gyökerek tova-áradása, s a végtelen gyümölcs-szüret már ennek is csak része, folytatólagos következménye… Márpedig épp ezt az érzület-fizikát, közvetítés-lélektant, életmód-tanítást hordozza az a személyiség és törekvés is, mely hasonlóképpen világos cáfolata a világ sorsa mindig is rosszra fordulásának – de egyúttal annak is, hogy a rossz nemcsak kívülről, a fenyegető világból jön, nemcsak valami szörnyű krokodilja a lehetséges létezésnek, hanem éppúgy függ a mentális, morális, habituális vállalástól is. Erre látványos példa Samba Touré mali blues-gitáros (Timbouctou, 1968),[5][4] akinek

még az afrikai blues-stílusokon belül is megkülönböztethető hangzása, sajátlagos tónusa, nyugalommal átitatott kreativitása és improvizatív változásképessége talán a legmutatósabb védjegye. A hazai szcénában 2012-ben tűnt fel a Sziget-fesztivál Tuareg sátrában és színpadán, s kellő szerénységgel beszélte el hazai zenészeknek, érdeklődő közönségnek a mali blues előzményeit, mint az amerikai blues eredeti forrásvidékének örökségét. Meg persze azt is, ami ha ténylegesen nem, mint korunkbeli rabszolgaság fenyegeti, de talán az életvilágot konkrétan is pusztulással rémisztő mali polgárháború, menekülők százezreinek és millióinak „világ útjára kényszerített” népcsoport-tömegét otthonából elűző, s mindenütt másutt migránsnak vagy boldogságkeresőnek kijáró idegenséggel körülvett agresszió ellenében a zene révén még elmondható. Akusztikai megoldásaira nehéz lenne az európai zenéhez szokott fül számára elfogadható tonalitási jelzőket faragni, s azt is bonyodalmas lenne hangászatilag pontosítani, mikor idézi a klasszikus mali blues közlésmódját, mikor ennek kortárs variációit, mikor világzenei tónusát vagy amerikai visszahatásokat, mikor éppen helyi nyelven vagy angolul-franciául énekel hozzá, s az mennyiben vagy miért tükröz „regős” hagyományokat, hipnotikus „sivatagi zenét”, Ali Farka Touré örökségét, a panasz vagy a túlélési remény tónusát. Ehhez leginkább Őt magát, zenéjét, a világhálón megtalálható felvételeit, feelingjét, a Crocodile Blues akusztikai kavalkádját kell megismerni, nem pedig ez éltető sorokat morzsolgatni…


[1] Európa Könyvkiadó, 2007. Modern Könyvtár, Budapest.

[2][1] Európa Könyvkiadó, 2007. Modern Könyvtár, Budapest.

[3][2] Lásd például Bartók méltatását a Jazzkutatás oldalain: http://www.jazzkutatas.eu/article.php?id=49

[4][3] Kovács József: A blues története a kezdetektől napjainkig. Kossuth Kiadó, Budapest, 2017., 592 oldal

[5][4] https://www.worldmusic.net/store/item/TUG1059/;

http://www.samba-toure.com/;

https://www.youtube.com/watch?v=kkMHdmDR9N8, stb.