Kiss Tamás: Mi is az a filo-art?

                                            

                                                                     1.

                                        Születés, alakulás, műfaji kérdések

Minden kezdetnek van egy sajátos előtörténete, egy sztori, vagy esemény, mely nélkül nem is születhetnének új, meglepő dolgok. Így volt ez a filo-art esetében is.

Éppen a „Pelikán” gyógyszertárban támaszkodtam egy ablaknál, nem kis nyögések kíséretében kérve valamit, valami nyavajára. Lehet, hogy túljátszottam a szerepemet, de egyszer csak megszólalt mögöttem egy hang: „Én sokkal jobban tudok nyögni…” Hátra tekintettem, és mit tesz Isten Jordán Tamás mosolygott rám…Én meg felkiáltottam: „Szent Isten, a művész úr!” De Jordán csak mosolygott tovább, és elfoglalta helyemet az ablaknál. Tényleg jobban nyögött…Majd együtt indultunk el kifelé, és az utcán kezdtünk el igazán beszélgetni. „Mondja, magának mi a szakmája?” – kérdezte Jordán. „Biológus vagyok” – feleltem. „Akkor minden rendben, mert én meg földmérő vagyok, így aztán egyikünk sem ért a színházhoz…” Jót nevettünk! Aztán a séta sortán kiderítette, hogy mi a szívem csücske: zene, költészet, irodalom, színház – és így tovább. „Rendben, akkor holnap délután fél háromkor egy kávéra a színházban.” – mondta mosolyogva, és nekem százhuszas lett a pulzusom…
A kávézáshoz vittem lemezt, elektrografika-anyagot, és jót beszélgettünk.

A találkozás előtt azonban már létezett egy jól működő zenekar, az Upanisad Jazz, későbbi nevén: Upanisadjazz Ensemble. Céljait talán a későbbiekben a Weöres Sándor Színházban is megjelent summázat adja meg leginkább: „A zenekar, etno elemekkel tarkított, meditatív, improvizatív zenét játszik. A zenekar neve utal az indiai szálra, a ragák hangulatára, felidézve és megidézve a hindu és buddhista filozófiát.” A beindulásban azonban döntő szerep jutott egy másik, soproni találkozásnak, mely Mécs Károly és jómagam között zajlott le 2007-ben a Liszt Szalonban. Este volt, a szalon tele volt, és Klárika, a mindenes tulajdonosnő, a mi asztalunkhoz vezérelte a Kossuth-díjas színészt. Mit mondjak: elkezdtünk beszélgetni, ami késő estébe nyúlt…Versek, színház, zene – és így tovább. Címet és telefont cseréltünk, de akkor arra még nem is mertem gondolni, hogy rövidesen viszont láthatom Mécs Károlyt, méghozzá Sopronban. Az ok egy verses lemez volt, melyen saját költeményeim és kompozícióim szerepeltek, Mécs Károly hangjával…És 2008-ban meg is jelent a „Fénybetörés” című CD! A zenekarban Petró András – csellóművész, Kiss Ákos – gitár, Tóth Tamás – jazzdob, és jómagam (furulyák) játszottunk, továbbá „Sárkány”, aki szintén kiváló versmondó. A 2007-es évtől változatos felállásban, számtalan koncertet adott az együttes, mindenkor összművészeti jelleggel, és filozófiai traktátusok felolvasásával. A prózai szövegek között különös szerepet kaptak az Upanisadok. A filo-art lényegében már készen állt a nagyobb lélegzetű bemutatkozásokra. Sopronban a Liszt Szalon volt a törzshely, ahol számtalan koncertet adtunk, de rendszeres vendégek voltunk Ausztriában is, például Bécsben kisebb jazz-klubokban, fesztiválokon, illetve Lackenbachban, a kastélyban, ahol sorozatban adtuk a koncerteket, melynek néhai igazgatója Gottfried Horváth igazi barátja és menedzsere volt az együttesnek.  Közénk tartozott már Kuzsner Péter – zongoraművész, Stöckert Ádám – ütőművész, de Schneider Szilveszter dobos is. A repertoir és a hangszerelés is egyre gazdagabb lett, Kuzsner Péter révén komolyzenei zongoradarabok is bekerültek a műsorba, ugyanakkor egyre többféle filozófia traktátus, vers is előadásra került. Kelet-nyugat zenéje, spiritualitása találkozott az előadásokban, mely nem kis kuriózumot jelentet a hallgatóság számára. Mécs Károly közbenjárásával csatlakozott hozzánk Pápai Erika is, aki énekhangjával, prózájával, újabb karaktert adott a társaságnak.

2008-ban, Szombathelyen: „Színmeditációk” címmel a „Tavaszi Fesztiválon” is részt vettünk. Az előadáson Kövesdi György, neves pantomim művész is szerepelt. Nyáron pedig már Nagycenken a „Művészeti Napok” zenei eseményeit zártuk, augusztus 1-én, este 18 órakor. Majd sok próba után, felvettük a „Holdszél” című albumot is, melyen Pápai Erika, Petró András, Domby Bertalan – gitár, Kuzsner Péter, Ziskó Olivér – dobok, Tunner Boglárka – cselló alkották a csapatot.

Nos, a kitérő után, visszatérve a színházhoz, a filo-art újabb, mondhatni, komolyabb szerepe és karrierje kezdődött el, amikor 2013. szeptember 26-án este 8 órakor, „Az éjszaka zenéje – Zarathustra és Childe éji vándorlása Liszt, Fauré és Debussy társaságában” címmel, Jordán Tamás és Kuzsner Péter léptek színre a Weöres Sándor Színházban. Kicsit tartottunk az előadástól, mondván „egyből Nietzsche”, de a közönség néma áhitattal hallgatta a szokatlan előadást. A darab, később, 2014 februárjában, különleges feldolgozást nyert a Soproni Petőfi Színházban, Csernus Anita balett-, és táncművész, továbbá Ács Tamás színész koreográfiájával és előadásával. („Páholy” Színházi Magazin, Sopron februári számában láthatók részletek). Aztán, 2013 október 24-én, már a teljes zenekar adta elő az éppen aktuális filo-art műsort, melynek címe „Csendes tűz” volt, „koncert és szertartás” alcímmel. A saját szerzemények mellett, példának okáért, Liszt, Bartók, Messiaen, Kurtág, Chinmoy műveiből is kapott ízelítőt a hallgatóság. A meglepetés és siker is nagy volt. De a látvány is szokatlan volt, a Kiss Barnabás által alkotott elektrografika vetítéssel, mely két órában volt képes absztrakt szín-, és forma-csodákat varázsolni az alapvetően meditatív, de műfajában rendkívül változatos műsorhoz. Így aztán. 2013. november 12-én szerződést is kötött a zenekar a színházzal. „Kelet-Nyugat est”, „Télköszöntő koncert”, „Élettengely” – Rácz Géza könyvének zenés bemutatója, „Hírnév és örökkévalóság” (Nietzsche versei alapján), „Hang-Szín Meditáció”, „Különös táj”, „Farsang a parton”, „Dzsungelzöld zajok”, programok sorjáztak, de nem pusztán Szombathelyen, hanem többnyire Pécsett, Lackenbachban és Sopronban is. Budapesten a Derkovits Galériában voltak rendszeres vetítéses-zenés bemutatók, egy alkalommal Benkő László fellépésével.

2015-ben egy újabb korszak kezdődött, sokkal kevesebb zenével, és elsődlegesen az írás vált dominálóvá. A cél, lényegében a filo-art műfaj szépirodalmi-filozófiai szintű művelésének megteremtése. Olyan lírai-prózai-drámai alkotások létrehozása, melyek nem pusztán írásban, de színpadon is megállják a helyüket. Az „összművészeti jelleg” minden tekintetben alapkövetelmény maradt.

Nagy kérdés: vajon önálló műfaj a filo-art?Előre kell bocsájtani, hogy a kategorizálás borzasztó nagy kockázatokkal, pontatlanságokkal járhat, így nagy óvatossággal kell vele bánni. Így aztán jobb, ha újabb kérdéseket teszünk fel:
Próza? – Nem, mert nem pusztán az. Költészet, verses mű? – Nem, de vers és próza váltakozhat benne. Van, vagy lehet valami köze a regényhez? – Igen is, meg nem is, hiszen szerző tollából született már olyan regény, mely egyben filo-art elemeket is hordozott magában („A kollázsember.”). A művek többsége azonban, terjedelmét tekintve nem sorolható a regény kategóriájába. Melyek ezek a filo-art elemek? – Elsődlegesen a széppróza és a vers együttes előfordulásai, a filozófiai eszmefuttatások, melyek származhatnak az írótól, de eredhetnek filozófusoktól, méghozzá a filozófiatörténet bármely időszakából, így szinte automatikusan bukkan fel benne az esszé, mely lehet irodalmi-filozófiai, de történeti-történelmi is, akár az egyes szereplők sorsában is megjelenítve, vagy általuk előadva. Mindezektől azonban még egyáltalán nem válik „tézisregénnyé”, hiszen eleve, ha tetszik, akkor igen sokféle filozófiai-etikai nézetet hordoznak magukban a művek.  Ezen felül lényeges eleme az időfaktor különleges „kezelése”:  idők, korszakok, korok összetalálkozása, egymásban foglaltságuk, egymásba való átmenetük megjelenítésében.  Mindez történhet a szerző által kitalált személyek élettörténeteinek bemutatásán keresztül, vagy oly módon, amikor különféle irodalmi művek, pl. regények, versek, mítoszok szereplői jelennek meg az írásban, és vesznek részt az éppen „aktuális” cselekményben, vagy mondanak véleményt valamely kérdés tekintetében.  Ettől azonban nem lesz történelmi regény. Lehet köze az úgynevezett lélektani regényhez? Lehet, amennyiben a szereplők, a „hősök” lelki világa mindenkor terítéken van, de leginkább belső monológok alkalmazásával, mely a színpadi drámához közelíti. Van olyan eset, illetve mű is, melyben a szereplők belső monológjaiból áll össze a cselekmény. Fontos elem lehet a zene: természetesen elsődlegesen a színpadi műveknél, vagy a színpadra átdolgozott darabok esetében, de a pusztán olvasásra szánt művekben is előfordulnak zenei utalások, dalszövegek, melyeket a megfelelő internetes helyeken meg is kereshet az olvasó, és akár olvasás közben is meghallgathatja azokat.
Az „összművészeti” jelleg, törekvés, tehát az olvasandó művekben is megjelenik.

Mindenképpen fel kell hívni a figyelmet Bokányi Péter megfogalmazására, mely szerint: „…a műfajfogalmak tranzitórikusak, időben változnak, alakulnak, s időről időre újabb jelentéssel telítődnek föl…” (PhD értekezés tézisei, 2005).
De elmondhatjuk ezt a különféle irodalmi-művészeti irányzatokról is, jelesül, akár a szürrealizmusról is, mely éppen a filo-art műfajában, illetve a belőle kifejlesztett kollázs és patchwork „stílusokban” dobta le magáról szemfödelét.  

                                                                          2.

     A szürrealizmus, mint bumeráng – egy új kiáltvány szükségessége 2020 környékén

Társadalmi előzmény: A SZÜRREALIZMUS már születésekor olyan világgal találta magát szemben, mely vattába csomagolt abszurdumokból volt összetákolva.

Metafizika.

A cél ma is ugyanaz, mint egykoron, André Breton idejében, melyet talán úgy lehetne leegyszerűsítve, de frappáns módon megfogalmazni, hogy az emberi mivolt valóságának legteljesebb megragadása, legbensőbb lényegének kivetítése a művészetekben, és – bár nem volt és ma sincs erre érdemi törekvés –, holott a filozófiában is már nagyon elkelne az efféle váltás. Hiszen ha valamiféle emberi értelmű gondolásfolyam egykoron eme célt tűzte zászlajára, az igenis a filozófia volt, mégpedig leginkább annak elherdált, a filozófusok zöme által sem igazán értett metafizikai szemlélet. Az eltelt évszázadokban, de igazán a modernségben, a filozófia és annak lényege, igazi mély értelme, az ontológia, mint legfőbb értéke és feladata sajnálatos módon perifériára szorult, mivel az ember nem alkalmazta a metafizikát, annak emberi lényegét nem értette meg, így nem is élhetett metafizikai képességeivel. Helyette leginkább pozitivista és egyéb nihilizmusba torkolló materializmusokat gyártott, melyek tudati és gondolkodási következményei napnál világosabbak.

Így aztán – amit Bretonék is elmulasztottak – a legfontosabb feladat először itt és most a metafizika emberi fogalmának kibontása, mint a gondolkodó, alkotó ember elmeműködésének megragadása.

A metafizika ugyanis nem holmi elvont, puszta absztrakt valami, nem a levegőben lógó, megfejthetetlen emberi rejtély, ahová beskatulyázták, nem is misztikus fogalom, holmi hókusz- -pókusz, hanem az alkotásra képes emberi elme legmagasabb rendű, biológiai működésű minőségi állapota. Az ember belső világának feltárását és megmutatását kívánó vagy késztető érzés, az elme, vagy ha tetszik, akkor a szellem különös, emberi immanenciájának megmutatkozása.
A metafizika tehát nem más, mint egy különös, a gondolkodó, kutató és alkotó emberre jellemző érzés.

A szürrealizmus ebben a vonatkozásban, azaz emberi minőségbeli indíttatásában és kiteljesültségében, lényegében ugyancsak a metafizikai érzés erős késztetésének megmutatkozása, mintegy annak tárgyiasulása, akár írásokban, vagy éppen a képzőművészetben. Persze ettől még bárki mondhatja magát materialistának, köpködhet a metafizikára és egyebekre, de kikerülni nem tudja a metafizikai bumerángot, mert abban az esetben, mint gondolkodni képes embernek kellene megszűnnie.

Nem véletlen, hogy Apollinaire már 1913-ben a „metafizikai” jelzőt alkalmazta Giorgio de Chirico festészetére. Megsejtése filozófiai tekintetben is nagy jelentőséggel bírt, bár a fogalom igazi értelmezése, észrevevése szintén elmaradt.

Ha etimológiailag nézzük a szürrealizmus fogalmát, akkor nem is gondolhatunk másra, mint egy mélyen emberi metafizikai állapotra, hiszen a „szürreális” kifejezés „valóságon túlit” jelent. Csakhogy ez az értelmezés senkit se tévesszen meg!

Mert mit is jelenthet az a bizonyos „valóságon túli?” Hát a szürrealizmus céljait tekintve is azt, amit maga a metafizika jelent: éppen nem holmi túlit, vagy pusztán csak mögöttest, hanem éppen, ha tetszik, akkor a közepébe találást. A μετα szócska első és legfontosabb jelentése ugyanis nem más, mint közötte, közte, majd következik az utána, mögötte, de ez egy gondolkodási folyamatot rejt magában; az ismeretlenből, a nem ismertből a megismerés útjára térve közeledni valami létező lényegéhez. Majd ha elérkeztünk a lényeghez, akkor abba bele is hatolhatunk, hiszen valaminek a közepébe érkezhetünk. A középből avagy, a lényegből pedig a logosz segítségével, ok-okozati következtetésekkel „a dolgok mögé” is bepillanthatunk. És ebben semmi misztikus sincs. A φυσις jelentése pedig a természet. A cél tehát: az emberi természet közepébe találás, annak felfedezése, minden rejtett tulajdonságának megismerése, közhírré tétele. Ez lenne hát a vágyott, de többnyire rejtett emberi valóság felfedezése és felmutatása.

Ha efféle emberi valóságot, ha tetszik, immanenciákat keresünk, akkor nincs mese, nagy mélységekbe kell leásni, akár a szubzisztens régiókba is (Freud is azt szerette volna), és ez nem megy metafizikai érzés nélkül. Kár, hogy ezt akkor és ott, a maga jelentőségében nem láthatták a „srácok”. Pedig nagyon érezték!

Példa erre a freudizmus csodálata, ugyanakkor számtalan olyan megjegyzés, fejtegetés látott napvilágot tőlük, például Breton kiáltványában, ami fölött nem kellett volna úgy átsíklani, vagy éppen szándékosan negligálni annak érdekében, hogy a szocializmusban és a kapitalizmusban egyaránt elhegedülhessék a nótájukat. Nem kellettek ők senkinek sem, és ráadásul elég szerencsétlen módon tálalták elveiket, mert arra az égő hevületre, melyben eszméik fogantak, senki; se a kispolgár, se a langymeleg agyú elvtárska nem lehetett vevő.

Filozófiai értelemben is van mit rehabilitálni a szürrealistákon.

„Igazán nem fogjuk félárbócra engedni a képzelet zászlaját, csak azért, mert félünk, hogy megbolondulunk” – írja kiáltványában Breton, melyben, nem is annyira rejtett üzenet gyanánt, de benne foglaltatik az elhülyült polgár félelme a puszta gondolkodástól, nemhogy a művészetektől és a filozófiától. Az efféle jelzőket, mint „őrültek”, „egzaltáltak”, „bolondok”, „beszámíthatatlanok”, szélhámosok”, „megszállottak” stb. éppen az elbutított kispolgár vagy elvtárs szokta záporozni az alkotó egyéniségek felé, lett légyen az, akár az uralkodó fősodorra fittyet hányó tudós, vagy művész.

A „materialista”, és „realista magatartásról” sem ír szépeket Breton. Prófétának látszik abban, hogy a „materialista magatartás” úgymond „szörnyű büszkeséget követel az embertől.” Na igen, ma már tudjuk, hogy így született meg a Homo deus. A „realista magatartást” kegyetlenül elparentálja. Véleménye szerint „Minden szellemi és erkölcsi lendületet megbénít. Irtózom tőle, mert a középszer, a gyűlölet és a lapos önelégültség szülötte. Egyre jobban burjánzik a lapokban, és sakkban tartja a tudományt, a művészetet, mert a közvélemény legalantasabb ízlését legyezi: a világosság ugyanis az ostobaság komája, és ebszintre süllyeszti szellemünket. A legragyogóbb koponyákat is korlátozza, ők is a legkisebb erőfeszítés igájába hajtják fejüket” (p. 153.). Ha mindent úgymond „reális alapokra helyezünk” – mert ezt a frázist szokták ugyebár puffogtatni például a politikusok stb. –,  akkor nagy valószínűséggel hülyítünk másokat, vagy már, mint teljesen elhülyültek hiszünk efféle frázisoknak. Másik fontos mondata: „Agyzsibbasztó az ismeretlent az ismertre, az osztályozhatóra visszavezető megrögzött hóbort. Az elemzés vágya elnyomja az érzékeket” (p. 156.). Vagy éppen az alig ismert okokból szerzett adatokat statisztikai összefüggésekre visszavezetni, hogy soha ne is derüljön ki az „igazság.” Mekkora divat lett! Az „abszolút racionalizmus” is megkapja a magáét. „A továbbra is dívó abszolút racionalizmus csak a szorosan tapasztalatunktól függő tények figyelembevételét engedi meg. Ezzel szemben a logikai célok már kisiklanak hatásköréből. Felesleges hozzátenni, hogy még maga a tapasztalat is korlátok közé szorult. Mintegy ketrecben jár fel és alá, és egyre nehezebb kikergetni onnan. A tapasztalat is az azonnali hasznosságra támaszkodik, és a józan ész őrködik felette. A civilizáció színe alatt, a haladás örvén oda jutottunk, hogy mindent száműztünk szellemünkből, ami több-kevesebb joggal babonának, agyrémnek minősíthető. Megtiltottunk minden szabványtól eltérő igazságkutató módszert” (p. 157.). Ébresztő!

Ne feledjük, hogy Hume „agyrémnek” nevezte a metafizikát, miközben egyhuzamban azt csinált, és még néven is nevezte. Rettenetes bumerángot kapott! Lehetséges, hogy Breton és a többi szürrealista és dadaista kapásból kikérte volna magának azt a gyanúsítást, hogy elhajlanak a metafizika felé, és ez a szükségszerűnek látszó, de lehetséges válaszuk nem is érdekes, mert – akár tudtak róla, akár nem – nem bírták kikerülni elmeműködésük alkotó fellángolásait. Sajnos Breton múlt időben állította, de mind a mai napig sem jutottunk el addig, hogy „a képzelet visszahódítja jogait” (p. 158.). Nem, mert a történelem során a magukat felkenteknek tartó, „haladó” okoskák éppen a képzelet és az intuíció „tudományos szintű” negligálásával, meggyalázásával és eltörlésével foglalkoztak és foglalkoznak. Tudjuk, hogy nem véletlenül. No comment.

És végül egy érdekes definíció a szürrealizmustól: „A léleknek olyan zavartalan önműködése, melynek célja szóban, írásban vagy bármi más módon kifejezni a gondolkodás valódi működését. Tollbamondott gondolat, függetlenül az értelem bármiféle ellenőrzésétől, s minden esztétikai vagy erkölcsi törekvéstől” (pp. 174-175.).

Csalfa dolog rögtön ráugrani a „függetlenül az értelem bármiféle ellenőrzésétől” megjegyzésre, mert valahol tényleg abszurd dolognak minősülhet a puszta, ész nélküli „automatizmus”, így az általuk oly nagyra tartott „automatikus írás” is, vagy éppen az „álom mindenhatóságában” való hit is túlzó. De amennyiben mélyebben bele merünk gondolni André Breton „Szürrealista fogalmazvány…” című szösszenetébe, akkor a „racionális gondolkodó” is meglepődhet a következő megállapításon: „Az első mondat jön majd magától, annyira igaz, hogy minden pillanatnak megvan a maga, tudatos gondolkodásunktól független gondolata, mely nem vár mást, mint hogy kimondassék.” (In: Szürrealizmius”, p. 179.).  Beszédünk, gondolkozásunk szinte automatikus…Vajon ki tudja egy adott mondat közepén, hogy mi lesz a következő, nyelvtanilag is tökéletesen megszerkesztett módon előbukkanó mondata?  De „az értelem ellenőrzése”, mint a polgári morál rejtett darabkája, akár mint a fel nem ismert, rejtett gondolatokat irtó jelenség, ugyancsak nem emberi normalitás és moralitás. Mégis, utóbbi részben az ő „kis szürke sejtjeiket” is aljas módokon képes volt pusztítani.

Akárhogyan is csűrik-csavarják, ők egy másik, emberibb, őszintébb valóságdimenziót kerestek az emberben. Kár, hogy nem sikerülhetett nekik.

Valóság.

De egyébként mi is volt és mi is az a valóság, továbbá miféle minőségeket reprezentál, már ami az emberi mivolt érvényesíthetőségét, illetve mindennapinak nevezett birkaviselkedését illeti? Mert mit is hoztak és hoznak a konvenciók, a társadalmi morálok a faj számára? És a történelem, a háborúk? Kétségtelenül egy valóságot, csakhogy az a tudati-hétköznapi valóság nem méltó a Homo Sapiens biológiai-elmebéli képességeihez, annál sokkal alacsonyabb, mintegy azt megszégyenítő jelleggel bír. Az ember hétköznapi mivoltát meghaladó állapotba hozása csupán akkor lehetséges, ha felemeli, vagy inkább kiemeli önmagát az efféle valóság posványából, mert éppen ez által hatolhat be saját, valódi adottságaiból fakadó valóságába.  (Lásd Nietzsche kínlódásait is.). Talán méltó az emberhez a háború, a gyilkolás, vagy éppen a kapitalizmus – vagy netán a szocializmus – alapkoncepcióiban emberellenes morális világa? A korábbiakat most hagyjuk. Mert amennyiben erre igent mondunk, akkor tényleg nem létezhet biztató jövő. És valljuk meg, hogy így 2021-ben már csak alig pislákol a remény.

„Békességedet az imádságban keresd csak,
Ez az a csont, amit a megvert kutya kap.
Mit bánt, ha épp olyan a holnap, mint a tegnap,
Fesd át a csillagos köntösű szobrokat.

A világtól ne várj semmit, az nyomorúság,
Korom szemedben és hamis pénz a homok,
Hó, hamu semmiség látszatpora hiúság.
Hidd el, csak halni lett, ami fogantatott. ”

                                                                          (Louis Aragon: Pokol – részlet.)

Kétségbeesés.

Michael Carrouges talán minden profi szürrealista programalkotónál mélyebben volt képes megfogalmazni a szürrealizmus kifejlődésének okait, szükségszerűségét: „Abból a mérhetetlen kétségbeesésből született, mely elfog bennünket, ha látjuk, hogy mi lett az emberből a földön, és az ember megváltozásának határtalan reménységéből.” (M. Carrouges: André Breton et les données fondamentales du surrealisme. Paris, 1950.)

Ez a hatalmas kétségbeesés, mely az első világégésből fakadt, és ma is tart, sőt felgyorsult, olyan iszonyatot váltott ki az érzékenyebb idegrendszerű intellektusokból, hogy eladdig elképzelhetetlen utakra vezette, vagy inkább vetette őket. Elsősorban a művészetek, irodalom tájain találták magukat, éspedig helyes logikával kieszelve a stratégiát, mely szerint; az emberi értelmet a világból eltüntetni készülő társadalmi morálok, rendszerek ellen csak hasonló iszonyattal lehet reagálni, de ez az iszonyat, mely „nagyon is emberi”, nem más, mint egy tükörkép; egy elhülyült, magát pusztulásra ítélt világról készült diagnózis.

Ez a kétségbeesés a mai napig tart, csakhogy útközben a politikusok és politikai csőlátók, pártocskák sorozatos csapásai alatt szinte teljességgel kioltódott az emberi fajból a lázadás, a kitörés újbóli vállalása, sőt; a filozófia visszaszorítása, például az oktatásban, a vallásosság, egyáltalán a valamiben való hit, és az élet értelmének átérzése is csaknem véglegesen kiűzetett az emberi érzelmekből, gondolatiságból. Ez pedig az emberiség egyetemes nagy tragédiája. Az okozó ugyanaz a nyugati „civilizáció”, melyet oly hevességgel és jogossággal támadott például a szürrealizmus is. Nem hagytak kétséget afelől, hogy rombolni akarnak, mely törekvésüket legjobban talán Aragon fejtette ki a „La Révolution Surréalisme” 4. számában. Íme: „Mindent legyűrünk. És mindenekelőtt tönkretesszük azt a civilizációt, amely oly kedves nektek, s amelybe úgy bevájtátok magatokat, mint a kövületek a palás kőzetbe. Nyugati világ, halálra vagy ítélve. Mi Európa defetistái vagyunk. Mindenütt életre hívjuk a zűrzavar és a baj csíráit. Mi a szellem szószólói vagyunk. Nekünk jó minden barikád, minden béklyó, mely átkozott boldogságotokat gátolja. Zsidók, ki a gettóból! Éheztessétek csak ki a népet, hadd ízlelje meg végre a harag kenyerét! Mozdulj meg, ezer karú India, te nagy, legendás Brahma. Rajtad a sor, Egyiptom. És hadd szakadjon rettegő országainkra a kábítószerkalmárok siserehada. Hadd hulljon porba a messzi Amerika a képtelen szesztilalmak közepett, fehér buildingjeivel. Kelj fel, világ! Lássátok: milyen szikkadt a föld, és mennyire megérett minden tűzvészre. Szinte olyan, mint a pelyva. Csak nevessetek. Mi vagyunk azok, akik mindig az ellenségnek nyújtjuk kezünket.” In: Szürrealizmus, p. 11.) 

A tragédia bekövetkezett.

Nos, minden túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy a huszadik század végére az itt olvasott követeléseket, célokat az úgynevezett „világpolitika” el is érte. Megvalósította civilizációjának tönkretételét. Meggyilkolta a kereszténységet – mely persze szintén telve volt és van bűnökkel –, totális elme-, és tudati zűrzavart keltett a fejekben, hisztérikussá, pánikbeteggé, neurotikussá tette polgárait. Defetistákká, halálvágyókká, ugyanakkor féktelen bulizókká váltak a végsőkig agymosott emberkék, a kábítószerbiznisz virágzik, Szodoma és Gomora itt van. És 2015 óta tényleg megmozdult a világ, mert a gondolkodásában, moralitásában egyaránt öngyilkos nyugati civilizáció behívta az éhezők millióit a kontinensre, akiket szintúgy ez a bizonyos, rettenetes és arrogáns nyugati civilizáció juttatott a pusztulás szélére. A muszlimok és Afrika hadai éppen elfoglalják Nyugat-Európa jelentős részét. És tényleg felrobban minden, hiszen szinte rendszeressé vált a terrorizmus, igaz csak a Covid vírus megjelenéséig… És talán a nyugati puhított agyúak „szeretik” és „megbecsülik” a migránsokat? Ugyan! Ki hiszi már ezt el? Tán kell ezen csodálkozni? „Gyertek, és adjátok fel ennek a civilizációnak az utolsó kenetet! Titeket vártunk!” – Mondaná Aragon és sok társa…Mert már tényleg oda a remény…Elég bele pillantani Bretonnak, Paul Claudel tokiói francia nagykövetnek írt levelébe: „Nekünk nem fontos az alkotás. Minden erőnkkel azt kívánjuk, hogy a forradalmak, a háborúk és a gyarmati felkelések megsemmisítsék a nyugati civilizációt, melynek söpredékét Ön még Keleten is oltalmazza…” (In: „Szürrealizmus”, p. 208.). Nem is olyan furcsa talán, ha a bevándorlást netán „gyarmati felkelésnek” is tituláljuk…

Megkapták hát, amit Aragon és társai kívántak nekik, csakhogy nem hinném, hogy ezek a művészek, írók ily gyalázatos módon képzelték el a megvalósulást, de tisztában voltak – már akkor – a moráljában teljesen elhülyített kapitalizmus szükségszerű megsemmisülésével… Ők, persze más módokon, például az emberi gondolkodás megváltoztatásával, antropológiai, pszichológiai utakon képzelték el az ember megváltoztatását, a később „harmadik világnak” nevezett régiók megsegítését, ami persze naivságnak bizonyult. A piszkos munkát elvégezték a politikusok…Az ő sajátos útjaikon…

Magától értetődik, és talán a szürrealisták vagy a dadaisták is tisztában voltak lelkük mélyén azzal, hogy már minden, még a „pokoli ricsaj” is kevés ahhoz, hogy megváltozzon a polgár. Mert tudták, érezték, hogy vesztesek. Hiába nyerték meg utált hadseregeik a „Nagy Háborút”, lelkükben a pusztítás, pusztulás, égés, gyötrelem és gyűlölet olyan hihetetlen mélységekben halmozódott fel, és oly határtalan gyűlöletet generált a társadalommal szemben, hogy ténylegesen nem lehettek képesek arra, hogy átgondolt, filozófiai értelemben is felépített programokat dolgozzanak ki. Neveltetésük nyomait nem bírták lerázni magukról. Így hát maradt a „törés, zúzás” gondolata. És a mindent elborító nihilizmus. Sajnos ők, a szürrealisták és a dadaisták is, már egy moráljában meggyengült, és az emberi mivolt magasabb minőségeit elérni képtelen, és ebben a tekintetben is vesztes világ gyermekei.

„Már áll a kő, amin nevetek álli fog,
Már csak ez vagytok a tereken, egy arany szó.
Már szerelmeitek emléke is eloszló,
Már az vagytok csupán, hogy elpusztultatok.”

                                                      (Louis Aragon: A háború, és ami utána jött – részlet.)

A kommunizmus, mint végső csapda.

És 1917-ben kitör a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” is, ami sokukat a kommunizmus felé, mint egyetlen jövőképet adó alternatíva felé repíti. (Például Aragont is).  Nem tudhatták, hogy a világtörténelem egyik legsötétebb, gyilkos bugyraiba kívánkoztak belebújni.

Elképzelhetjük, hogy mily’ nagy lehetett a nyugati világ tudati-szellemi zűrzavara (már akkor is), ha már Virginia Woolf-ék is „1917 Clubot” nyitottak, ünnepelve a szovjet forradalmat, vagy később még Kazantzakisz is meg volt zavarodva a szovjet rendszer felsőbbrendűségéért, sőt személyesen részt is vett egy évfordulós ünnepségen – pedig ő görög volt. Hát tényleg nincs kiút? 

Bajomi Lázár Endre igen jól fogalmaz, amikor rámutat: „A szürrealizmus elsősorban háborgás, »pokoli ricsaj« (Aragon), az ifjú titánkodás minden velejárójával: zavaros az eszmevilága, de tiszta a szándéka; mindent el akar seperni az útjából, nemcsak a művészetet kívánja megújítani, hanem  a társadalmat és az egész emberi létet; ugyanakkor nem kovácsol kellően hatékony fegyvereket a roppant vállalkozás végrehajtására” (p. 10.).

Mi már tudjuk, hogy miért nem tehette. 

A mozgalom is hű tükre volt a „civilizált nyugatnak”, és ez volt a veszte.
Mert már a mindennapok az ő korukban is szürreálisak voltak.

„Amit megértettünk, az már nem létezik,
A madár összefonódott a széllel,
Az ég az igazsággal,
Az ember a valósággal, amelyben él.”

                                                               (Paul Éluard: Egy pillanat tükre – részlet.)

Közép-Európa is „tanulatlan” maradt.
Nincs mese: „Elérkezik a történelem egy bizonyos pillanata, amikor minden nagy eszme tökéletesen kimerül, amikor senki sem hisz már semmit azokból a szent dolgokból, melyeket csak a népért idéznek, mivel a nép még életet vél bennük, és úgy-ahogy tiszteli őket…” – mondja Valery, Aragon: „Kommunisták” című művében (p. 37.). A lényeg: csak „vél”, ami teljes morális és tudati, gondolkodási zűrzavarokhoz vezet…Közép-Európa, így Magyarország is: lényegében, sem a mindenkori uralkodó osztályok, sem a „nép” szintjén, a „nép” dimenziójában nem volt képes megérteni és morális-viselkedési gyakorlattá tenni a „polgárinak” nevezett, jobbára liberális gondolkodású életvitelt. (Széchenyi István szerette volna…). Az ok: a feudalista berendezkedés gazdasági és morális súlya, továbbá a katolicizmus állami, kötelező vallássá tétele, melyek együttesen iszonyatos tehetetlenséggel nyomtak agyon minden szárba szökő gondolatot. Magyarországnak a zsidóságra volt szüksége ahhoz, hogy egyáltalán ipara lehessen…Arra a zsidóságra, melyet aztán oly durván megtagadott és Hitler oldalán üldözött is. A szabad (uram bocsá’ szabadabb) gondolkodású, tetteiben is életképes rétegek tényleges kifejlődését mindenkor sikeresen terelték be a nacionalizmus sötét zsákutcájába. Mindig „védekezni” és uszítani kellett bizonyos „rétegek” felé…Sohasem alakulhatott ki „igazi” nyugati mintájú kapitalizmus, melyről ma már köztudott, hogy morálisan szintúgy teljes tévútra rohant, a végét járja, de azért sok példa értékű tettet és eszmét is produkált.  Roppant sajnálatos, hogy a mai nyugat, pillanatnyilag, valami ismeretlen, apokaliptikus tudatlanságban létezik, s e futurista folyamatban nem léteznek filozófiai mélységekben megfogalmazott morális elvek. Hagyományos filozófia, etika sincsen már…De ez az „ő saruk…” Tudjuk milyen, mert részben velük tartunk.
CSAK! Csak az a helyzet, hogy Magyarországon (is), már egy évtizede a kripto-jobboldali nacionalizmus szakadt ostora csattog a fejek fölött. Itt már az alsónadrág is „nemzeti…” és centralizált. Szürreális? Teljes mértékben! Csakhogy skizoid módon az: a feudális uram-bátyám permanenciája mellet az újkapitalizmus is dühöng, de folytonos ostorozása mellett…Maga a polgári világ is ellenség lett (maradt), de a „nyugat” is pusztán megvetendő, „libsi banda”, az UNIÓ-val egyetemben, mert ott „hülye bürokraták” vannak…Handa-banda „szabadságharc” az egész, melynek okairól, morális tartalmairól, maguk az elkövetők sem tudnak…Abnormális, valóságon aluli politika…
Jogos kérdés: kiknek is kormányoz az efféle „elit”? A válasz egyszerű: amidőn a „vezér”: „…az igazi országról beszél, akkor az ország hagyományait érti, azokat a hagyományokat, amelyek neki megfelelnek, a halottakkal meg a földdel, a halottakra nehezedő földdel, azokat meg úgy lehet beszéltetni, ahogy nekünk tetszik, de hát mindig az élők nélkül…” (Aragon: Kommunisták, p. 265.).
Már csak egy mondat: ezért is lett a covid-járvány Magyarországon egy morbid, militarista történet…

Epilógus 

   NAGY ERŐKKEL keresi a R E N D Ő R S É G
                          azt az E M B E R T
                  aki  f e l f o r g a t ó  eszméit
                 egy KIRAKATBAN felejtette

                       Éljen a szürrealizmus!

Ezért vált szükségszerűvé, hogy a filo-art magáévá tegye a szürrealizmus zabolátlanságát, megmutatva, hogy a torz-tudatokra nevelő, azokat beépítő rendszerek miféle kollázs-, és patchwork-emberkéket neveltek, nevelnek, ha tetszik, akkor morálokat-lelkeket elrabolva, öntudatvesztést adományozva az általuk „embereknek” titulált lényeknek, hogy aztán kényükre-kedvükre eljátszogathassanak velük, egy, a faj számára „irreális”, ha tetszik, akkor szürreálissá tett világban.

(A 3. rész címe: „Búgócsiga”, „Üvöltés” –  kollázs, patcwork és mobil.)

• 

• 

• 

• 

• 

• 

•