ESSZÉ

Holczer Dávid: A hallgatás kövei az üres pályaudvaron

A megváltoztathatatlanról

Ha valaki arról érdeklődne, hogy mit tartok a magyar könnyűzene legfontosabb lemezének nagy valószínűséggel a méltán kultikussá vált Bereményi Géza–Cseh Tamás páros Frontátvonulás című korongja jutna eszembe először. Habár nem klasszikus értelemben vett könnyűzenei lemezről van szó, hiszen a közel egyórás hanganyag inkább prózai formában beszéli el Vízi és Ecsedi abszurd történetét, mégis olyan fontos gondolatok üthetik meg fülünket amíg hallgatjuk, hogy egyértelműen más lemezek fölé emelkedik ez az alkotást. A „kisemberről”, a „munkásosztály” mókuskerékbe csömörlött életéről megfogalmazott igazságát mi sem bizonyítja jobban, minthogy a kortárs underground líra egyik legkiemelkedőbb és méltatlanul alulértékelt alakja, Nagy Viktor (Téveszme) ugyanezen témában hasonló gondolatokat fogalmaz meg – annyi különbséggel, hogy ő mindezt a mai emberről teszi.
Több szempontból is nézhetjük a történetét, most csak néhányat fogok kiemelni, mindössze annyit, hogy biztosan megértessem, hogy milyen ijesztő a hasonlóság az akkori és a mostani helyzet között.

  1. A munkásosztály elfojtott haragja, a kétségbeesett tehetetlenség
    Aki legalább egyszer végighallgatta a Frontátvonulás, az pontosan tudja, hogy fontos drámai pont a Pénztáros nő dala. A szomorú pénztárosnő a következő sorokat énekli:

„Elvágyódva innen,
Jegyet adni másnak,
E kínt sose hittem,
Mélyén egy pénztárnak,
Mert higgye el, kín ez,
Csak adni, csak adni, csak adni,
Miközben senki sem ad nekem jegyet,
Jegyet mindig másnak,
Kínját egy pénztárnak.”

Jótett helyébe tehát ne várj jót, állítja a szöveg – kizsákmányoltnak érzi magát, hiszen ő kötelességét hibátlanul, pontosan elvégzi, őrá mégsem gondol senki. Ez a probléma valószínűleg egyidős az emberiséggel, a pénztárosnő figurája pedig bármely szakmába és bármelyik korba beilleszthető, hiszen az ember mindig egy hálátlan állatfaj volt.
Nagy Viktor a megbecsületlen önzetlenségről így beszél a Vész-szelídítő (Kövek III.) című dalban:

„És a vajaskenyeret
(ha csak úgy tehette)
vaj és kenyér nélkül ette.
Vacsorára torokgombócot.
Ki vidítja fel a bohócot, ki? […]
Ki temeti el a papot?
Ki adja vissza, amit kapott?”

Látjuk tehát, hogy ugyanezen probléma miképpen jelenik meg a ma; utóbbi szöveg érzésem szerint valamivel pozitívabb kicsengésű, hiszen még a pénztárosnő csak saját magáért aggódik, addig a Vész-szelídítő versbeszélője mindenkiért, aki megbecsületlen marad. Ugyanerre a gondolati sémára épül a zenekar Százszorbátrak, viharverők (a gyertya harmadik vége) című dala is (ami egyébként erősen ihletődött Ady Endre költészete által):

„Soha, egy fillért nem ért a bőrük,
lestek, ki lesz a szűkülő körük
szélre kiálló
égre kiáltó,
zord sérelmeit
vérre kiváltó
megbecsületlen bujdosója,
fajtájának utolsója.”

A felelősség másra hárítása nem mentesít minket az alól. Sem másokat.
Konklúzióként levonhatjuk tehát, hogy az igazságtalanság, az önzetlenségre érkező önzőség, az odahajított kenyérre érkező idehajított kő („Föl-földobott kő… / otthon vár pedig ő, / biztos vár még, biztos vár, / de mindkét kezed piszkos már, / és arcot is rég mostál / Reggelente még nézel tükörbe, / és van még gerinced is (de már görbe) / körbe-körbe, szorítsd ökölbe, / hulljon a férgese, mi hullik ölbe?”) okozta sérelmek máig megvannak, szerencsére viszont javuló tendenciát mutat a dolog, hiszen a pénztárosnő adottestben már a plébános úr temetésére is gondol… Természetesen pozitív értelemben.

  1. Elidegenedés
    Vízi a pályaudvaron bankettezőkbe botlik, akikről kiderül, hogy volt osztálytársai. A férfi nem szeretne közéjük tartozni, mire Halmos felvilágosítja egy veteránnal példálódzva, hogy rajtuk kívül is borzasztó hely a világ; Vízi menekülése tehát teljesen feleslegesnek bizonyul, hiszen rosszból a rosszabba, illetve rosszabból a rosszba tud zuhanni mindössze. (Ez a gondolat egyébként szépen rímel a Tarr Béla–Krasznahorkai László szerzőpáros A torinói ló című filmjében megjelenő szélre, ami rádöbbenti az elvonultan élő kis családot, hogy nem folytathatják úgy az életüket, ahogyan addig élték, azonban menekülni nem tudnak, hiszen ugyanaz a szél, ami erre ráébresztette őket, elfújta várost is, ami az egyetlen menekvést jelentette volna nekik).
    Nagy Viktornál ez a probléma legkiélezettebben Az utolsó busz és a Szomjazunk című szerzeményekben jelenik meg. Előbbiben a következőképp:

„Rutinosan keresi a helyét a senkik között –
a lidércek itt nem találnak rá, a mocskos ablaküvegek mögött.
Körül sem kell néznie, érzi hogy egytől egyig gyűlöli őket:
a szakadt alakokat, csakúgy, mint a kiváltsággal rendelkezőket…
Túl hatalmas erő üzent neki hadat,
rossz oldalra állt, mikor a sajátján
maradt!
Túl későn vette észre,
hogy az ellensége ellensége is az ellensége!”

Ennél a dalnál még fontos megjegyezni, hogy a végkifejlete habár első ránézésre éppen ellentétes a Frontátvonulás végkifejletével, jelentésükben mégis azonos töltetet hordoznak; hiszen a versbeszélő, aki „az első buszra várt, de az utolsóra szállt” tulajdonképpen ugyanúgy szakadt ki a kellemetlen mókuskerékből, mint Ecsediék. Nehezen, visszafordíthatatlanul és kellemetlenül, végsősoron ez a szabadulás pedig nem is feltétlenül szabadulás, hanem csak helyzetváltoztatás.

A Szomjazunk valamivel nyersebben fogalmaz:

„Az én nyakamban láncok lógnak, a te nyakadban karátok
Itt az idő, hogy felfogd végre: mi sosem leszünk barátok,
és századjára is kiállok, és ezredjére is kiáltok:
Itt az idő, hogy felfogjátok […]
sosem leszünk barátok!”

Tehát: mondhatjuk, hogy a helyzet – nagyon aggasztó módon – csöppet sem változott; mindössze annyi történt, hogy ezek a problémák a mainstream kultúrából az underground költészetbe szorultak, és egyre nehezebben jutnak el azokhoz, akikhez el kell jutniuk… Mindeközben csak pörgetjük és pörgetjük a mókuskereket, remélve, hogy egyszer célt érünk helyzetváltoztatásaink közepette…