Vörös István: Harc a törpeördöggel

A fejemben lakó ördögöt
véletlenül fogtam meg. Nem vette
észre, hogy felébredtem, homlokomon
kilógott az egyik lába, ez mi,
morogtam félálomban, és a szinte
nem is anyagi, alig tapintható
végtagot megragadtam.

Lett nagy vonaglás, rángatózás.
Éles fejfájás hasított belém,
de a lábacskát, min gyűszűnyi,
lágy pata volt, elkezdtem húzni.
Kificamodva előbukkant
a jobb lába is, csupa vér volt,
csak azt nem tudtam, az övé
vagy az enyém.

Nem akarlak bántani, gondoltam,
akkor engedj el, felelte, még kapaszkodott
a gondolataimba, még a fogát
az agysejtjeimbe vájta, még az
öklelő szarvával minden emléket
és tudást kivert, kiüldözött a fejemből,
és most elhamarkodott válaszával
leleplezte magát.

Húztam, ő pedig nyúlott,
mint a gumicukor. Mi lenne,
ha megenném? Csak azt ne,
rimánkodott követelődzően,
szerencsére megértettem,
hogy ez csapda.

Rángattam hát tovább,
ellöktem magamtól,
tekertem föl a kezemre,
mint a fonalat, mikor golyóba
gyűlt, kidobtam a csukott ablakon.
Az üveg puhán szétnyílt előtte,
zuhant az udvar felé, aztán, láttam,
emelkedni kezdett, fekete
bőrszárnyakat nyitott.
De az összefüggések rejtett
fonalai még hozzám kapcsolták.

Mint mikor répát vagy hagymát húzol
ki a földből, óvatosnak kell lenned,
benn ne szakadjon. Éreztem
az elmúló fejfájás megnyugtató ürességét,
egy-két szál bent maradhat,
hallottam fejem mellett álló
orvosasszisztensek suttogását,
na tessék, kik ezek, papírokat
mégse kérhetek tőlük. Nem vagyunk
papírból, értettek félre.

Szakítsd el, köss csomót a végére,
mondták, a fonál nehezen szakadt,
a csomó abban a pillanatban
eltűnt. Visszaaludtam, a bakonymérői
konyhában jártam, a falat plafonig
borította a gyönyörű, frissen eltett
savanyúság. Az üvegekben
uborka, karfiol, pirosparika.