PRÓZAIRODALOM

Ocsovai Ferenc: Mámorgőz

Megint nagy volt a zűrzavar és a felfordulás az üzlet italrészlegén. Az üdítők, sörök és egyéb alkoholos italok szépen, rendben, katonásan sorakoztak a polcokon, a borok osztályán azonban minden üvegcsörömpöléstől és bugyborékolástól volt hangos. Hosszú ideje tartott már ez a viszály a két szembenálló törzs, a vörösborok és a fehérborok között, és igazából már a legöregebb, legdrágább pincészetekben palackozott veteránok sem emlékeztek a konfliktus eredeti okára.

A vörösborokat általában azzal vádolták fehér társaik, hogy túlságosan kirekesztően viselkednek a többiekkel szemben, amíg a vörösök erre úgy reagáltak, hogy a fehérek szétzúzzák és aláaknázzák értékeikkel a bortársadalmat. A habzóborok tajtékzottak, a forralt borok forrongtak, a címkék megrepedtek, a dugók pedig majd’ kiugrottak a helyükről. Ha már itt tartunk, érdemes megjegyezni, hogy mindkét tábornak megvolt a maga belső problémája: az üvegpalackos borok általában lenézték műanyagba csomagolt társaikat, de még ők is mélyen megvetették azokat, akiknek csak kartonpapírra futotta.

Ugyanígy általában előkelőbbnek számított az, aki parafadugót viselt, és általában jobban hallgattak a szavukra azok, akik csak műanyaggal vagy csavaros kupakkal rendelkeztek. Különösen nagy volt a legismertebb fajták hatalma és befolyása. Az egyik oldalon például a Hárslevelű, a Muskotály, a Furmint, a Szürkebarát, az Irsai Olivér, az Olaszrizling és a Tokaji Aszú küzdött népük jogaiért, és megalapították a Fehérek Ligáját, a másik törzsben pedig az Egri Bikavér, a Kékfrankos, a Zweigelt, a Merlot, a Cabernet Sauvignon és a Pinot Noir hozta létre a Vörösök Szövetségét, hogy megvédjék függetlenségüket.

Mindkét csoport paranoiásan okolta a másikat, hogy ha keveset vásároltak az övéikből a másik miatt, de az a faramuci helyzet állt elő, hogy ha valamelyik színből végre több fogyott, akkor a másik tábor demagógjai és agitátorai erőszakosabbnak és hangosabbnak bizonyultak többségük tudatában. Voltak mérsékeltek, pacifisták és idealisták, akik azt hirdették, hogy végül is mindannyian ugyanúgy borok voltak, vagyis ugyanabban a szőlőbölcsőben ringtak, majd virgonc must-gyerkőcökként ugyanabban a kádban fürdőztek, ezért békességben meg kellene férniük egymással. Ezek a vélemények azonban nem találtak túl sok követőre.

Ugyancsak nehéz helyzetben volt néhány különleges bortípus, így a rozék, akik kinyilvánították saját harmadikutasságukat, ennek ellenére a fehérek vörösnek, a vörösek pedig rendre fehérnek nézték őket. A két félnek azon kívül, hogy gyűlölni kell a másikat, abban állt még konszenzusa, hogy a rozékat mindenki árulóknak, azaz sehonnai, kétszínű kémeknek bélyegezte. Abban sem értettek egyet, hogyan kellene kormányozniuk polgáraikat: a fehérek a monarchiában hittek és az Aszút választották meg királyuknak, a vörösök pedig a köztársaság elkötelezett követői voltak és a Merlot volt örökös elnökük.

Próbálták származási hely, borvidék és márka alapján is igazgatni tartományaikat mindkét oldalon, de sokszor felbukkant az a veszély, hogy hasonló identitásra fognak lelni az elvtársak a polc túloldalán lévő ellenségnél. Végül aztán a száraz és félszáraz borok jöttek rá elsőként, hogy van bennük valami közös, emiatt úgy tűnt, fehérek és vörösek elkezdenek végre közeledni egymáshoz. Őket követték a társadalmi középosztályt jelentő félédesek, majd az édes borok magasabb kasztjai is megadták magukat, és összefogtak ellenkező színű társaikkal. Mindegyik fél a rómaiak híres mondására, a ,,borban az igazság”-ra hivatkozott, ám elferdítette az eszmét a maga ízlése szerint.

A békés egymás mellett élés azonban nem tartott sokáig, hiszen ezek az érdekvédelmi szervezetek még jobban megosztották mind a vörös, mind a fehér nemzetet, miközben az egyes bortípusoknál is kiújultak a csoporton belüli etnikai ellentétek. Fehér és vörös árnyalatú száraz borok fordultak egymásnak, és félédes támadt félédes testvérére, amikor kiderült, hogy az éppen nem vörös, hanem fehér, vagy fordítva. Az általános elégedetlenség egyre inkább elharapódzott, és a szüntelen vetélkedés során a borok nem vették észre, hogy a rémült vevők inkább a sörök, tömények és más, jóval szervezettebb osztályok kínálatát részesítik előnyben.

A borok egyre magasabb alkoholszázalékkal próbálták meg orvosolni a katasztrófát: egyre többen jelentek meg, de egyre inkább felhígult a minőségük és végül mindannyian egymás nyakán maradtak a polcokon. Természetesen még ekkor is azokat hibáztatták, akik különböztek tőlük, és egy idő után már csak azok a borok tartottak össze, akik teljesen megegyeztek egymással, vagyis akik azonos termékek voltak. Ez a közös érdek sem tartott sokáig, és hamarosan minden üveg csak a saját vásárlójára áhítozva billegette magát a polcokon és lökdöste odébb társait.

Eközben nem sokkal arrébb, ugyanazon az osztályon, de elkülönítve a többiektől, büszkén, peckesen és méltóságteljesen ücsörögtek a pezsgők. Az ő világukban nem számított, ki az édes, ki a száraz, ki a fehér, vagy ki a vörös, hanem mindannyian tobzódva buborékjaikban és cukortartalmukban kínálgatták magukat az arra járóknak. Nagy egyetértésben és szánakozó mosollyal tekintettek a nyughatatlanul veszekedő borokra, akik nem vették észre, hogy ünnepnap van, ilyenkor pedig köztudottan a pezsgőknek kedvez a szerencse.

Nem vették észre a borok azt sem, hogy a kirakatból lassan átkerültek a raktár melletti polcokra, és amíg egymásnak továbbra is azt hazudták, hogy mindannyian egy világhírű borkereskedésben vannak, valójában mindössze egy olcsó, sarki vegyesboltban perlekedtek tovább az igénytelen csodára, a nincstelen vásárlóra várva.

Ameddig pedig a vörös és a fehér párt is makacsul azt állítja, hogy ő az igazi és egyedüli bor, addig a pezsgők valószínűleg mindörökké egymással koccintva, zavartalanul fognak ünnepelni.