Pap Rebeka: Preparátumok története (Péterfy Gergely: Kitömött barbár)

Az utóbbi években rohamosan fejlődött a körülöttünk lévő világ, sikereket értünk el különböző kutatásokban, olyan dolgokat fejleszthettünk ki, amelyekről senki nem gondolta volna, hogy egyszer talán lehetségesek lesznek, a technológia pedig szárnyal, szóval bizonyítékaink vannak arra, hogy a világ már nem „olyan” mint régen volt.
A kitömött barbár 2014-ben íródott, és egy nagyon fontos témát dolgoz fel, elsőre úgy tűnik, hogy csak felszínesen foglalkozik a rasszizmus problémájával a szerző, de ez mind addig igaz, amíg teljesen meg nem értjük a művet. Ami aktuális volt 2014-ben, aktuális volt a történetben szereplők idejében, és aktuális ma is.
Péterfy Gergely József Attila-díjas magyar író, forgatókönyvíró, szerkesztő, egyetemi oktató.
Első novelláskötete 1994-ben jelent meg. A korai novellákat gazdag kultúrtörténeti ismeretek és mély emberismeret jellemzi.
Péterfy Gergely és Kazinczy Ferenc kapcsolata valamikor a nyolcvanas évek végén, egy Frankel Leó utcai cselédszobában kezdődött. (v.ö. Smid Róbert, 2020. június 3.) A belső udvarra néző szoba korábban Péterfy nagyapjáé, Jékely Zoltáné volt, aki hatalmas könyvgyűjteményt hagyott maga után. Ebből a gyűjteményből választotta ki unokája Kazinczy levelezésének második kötetét, és ebben a kötetben bukkant rá Angelo Soliman történetére. (v.ö. Smid Róbert, 2020. június 3.)
Solimant a korban a bécsi udvar díszének tartották részben egzotikus külseje, részben pedig kiemelkedő intellektusa miatt: tudományos munkatársa volt a természettudományi múzeumnak, rengeteg nyelven beszélt. (Smid Róbert, 2020. június 3.) Angelót gyermekként hurcolták Bécsbe, szülőföldjéről emlékei sincsenek. Saját sötét bőrén kénytelen megtapasztalni a centrum és a periféria markáns jelenlétét Bécsben: „Ahogy egyre kijjebb jutott a városból, egyre beljebb a parasztok közé, egyre gyermekibb gonoszságot, egyre döbbentebb idegenkedést és undort tapasztalt. Egyre kevésbé tekintették embernek és egyre készebbnek mutatkoztak, hogy azonnal megöljék […] Fulladozva menekült vissza a belvárosba…” (Péterfy, 2014. 304.), (Újvárosi Emese, 2020. június 3.)
A regény központjában ugyanis végső soron egy emberi preparátum elkészítése áll, s ez az a titok, amely a cselekményt szervezi, az elmondott élettörténetek (Angelo Solimáné és Kazinczy Ferencé) végig ezt készítik elő.
Soliman egész élete, mi több, a halál utáni sorsa is annak példázata, hogy bármiként is képes beépülni személyiségként a környezetébe kulturálisan, intellektuálisan és morálisan, ez az azonosulás soha nem tud teljesen elszakadni testének meghatározottságaitól – s ezzel Soliman mélyebben és elementárisabban lehet egy olyan emberi tapasztalat hordozója, amely mindenki számára érvényes alapélmény marad. (v.ö. Szilágyi Márton, 2020. június 3.)
Halála után az udvar úgy döntött, hogy vademberként tömik ki a munkahelyén, ágyékkötőben és turbánban; testét a természettudományi múzeum padlásán helyezték el a „többi kitömött állat” közé. Soliman sem volt prototipikus vadember, mégis annak állították be a kitöméssel. (v.ö. Smid Róbert, 2020. június 3.)
Iris Wigger és Katrin Klein „Bruder Mohr” — Angelo Soliman und der Rassismus der Aufklärung (Entfremdete Körper: Rassismus als Leichenschändung, transcript Verlag, Bielefeld, 2009, 81–116) című nagyszerű tanulmányukban szemléletes módon hasonlítják össze Soliman és Jeremy Bentham preparátumát. (v.ö. Nemes Z. Márió, 2020. június 3.)
Amikor Angelo Soliman meghalt lánya Josephine többször is elment a rendőrségre azzal a felszólítással, hogy adják ki neki apja testét, és ebben a katolikus egyház is támogatta, de viszont nem tudták megállítani a folyamatot. Az anatómiai vizsgálat után bőrét lehúzták és egy kiállítási botra helyezték. A Természettudományi Tanács igazgatója távolítatta el a bőrt és úgy mutatták be a nyilvánosság számára, valamint bekerült a császári gyűjteménybe, ott volt kiállítva, mint egy „vad”. Annak ellenére, hogy Soliman képes volt arra, hogy kialakítson magának egy polgári életet és karriert, sosem veszítette el az exotikus attribútumot. Abban az időben, az Európában elő afrikaiak hosszú ideig különböző jelzőkkel voltak ellátva, például „fekete ördögök”. Ezen kívül nem nézték jó szemmel, ha egy fehér és nem fehér bőrű partneri kapcsolatot alakít ki, ennek velejárója akár büntetés is lehetett, ebből kifolyólag pedig kialakultak különböző biológiai argumentumok.
A preparátum sem az udvarias, sem pedig a középosztálybeli Solimánt nem ábrázolta, csak egy álló helyzetben lévő vadembert, strucctollakból készült öv és fejkorona, fehér mellkasi gyöngysor és egy széles nyaklánc díszítette. A kitömött test zöld olajfestékkel festett szekrényben állt. Angelo Soliman halálakor a külső ítélet és másokkal szembeni esztétikai megkülönböztetés kapta a főszerepet.
Jeremy Bentham angol jogfilozófus, és az utilitarizmus megalapítója azt feltételezte, hogy a halál igenis hasznos lehet, meg volt győződve a boncolás fontosságáról a tudomány szempontjából. Bentham szabad akaratából elhatározta, hogy halála után testét barátjára bízza, Dr. Thomas Southwoodra, hogy hajtson végre holttestén egy nyilvános boncolást, majd különböző preparációs eljárásokkal készítsenek belőle úgynevezett auto-icont. A csontvázat pontosan úgy kellett összerakni, olyan testtartásban amelyet Bentham előirt. Ez pedig egy ülő pozíció volt, amit a jogfilozófus akkor vett fel, amikor szünetet tartott az írásban. Az auto-icon Bentham értelmezésében olyan férfi, aki önmaga képe, vagyis azokra az önmagukat jelölő relikviákra hasonlít, melyek az uralkodók, illetve vallásos vezetők létezésének szimbolikus meghosszabbítását hivatottak szolgálni.(v.ö. Nemes Z. Márió, 2020. június 3.)
Bentham ábrázolása ő maga által kívánt pontok alapján történt, mindennapi jelmezben, maga választotta meg végső pihenőhelyét, Solimánt viszont megfosztották a ruháitól és helyette egy tollból készült kosztümöt adtak rá, a vadság díszítette és a közönség kíváncsisága helyezte a fadobozkába.
Míg Bentham az ő kezdeményezésére épült egyetem intézményében ült, addig Soliman egy fantázia-táj egzotikus állatai közé került, az egyik preparátumot tiszteletteljesen beépítették a másikat viszont a civilizációból és az emberi méltóság területéből kiűzve ábrázolták. Soliman preparátuma kuriózum, az antropológiai differencia rasszista konstrukciójának és rögzítésének dokumentuma. (Nemes Z. Márió, 2020. június 3.)
Rembrandt Dr. Tulp anatómiája című festményből kiderül, hogyan zajlott egy boncolás, valamint megtudhatjuk, hogy kik voltak jelen. Az alkotás 1632-ben készült, amelyen egy nyilvános boncolás zajlik, mivel a 17. században az anatómiai előadások publikus rendezvények voltak. A város évente csak 1 ilyen boncolást engedélyezett, melyhez általában egy kivégzett bűnöző holttestét használták. Ebből kifolyólag Soliman esete még szomorúbb fényben tűnik fel, mint ahogy eddig, mivel nem volt sem bűnöző sem gyilkos, és mégis erre a sorsra jutott.

Szakirodalom/ Internetes hivatkozások

Péterfy Gergely. 2014. Kitömött barbár, Budapest: Pesti Kalligram Kft.

Klein, Ketrin. 2003. Bruder Mohr: Angelo Soliman und der Rassismus der Aufklärung, Hamburger Univ. für Wirtschaft und Politik
Nemes Z. Márió. 2014. „Márpedig, ami nincs, az csak az ördög műve lehet.”. Műút. https://www.muut.hu/archivum/10401
Smid Róbert. Péterfy Gergely: Kitömött barbár. MMA-lexikon.
https://www.mmalexikon.hu/kategoria/irodalom/kitomott-barbar
Szilágyi Márton. 2014. Egy preparátum titkos élete. Kalligram,
http://www.kalligramoz.eu/Kalligram/Archivum/2014/XXIII.-evf.-2014.-oktober/Egy-preparatum-titkos-elete
Újvárosi Emese. 2014. Idegen testek (Péterfy Gergely: Kitömött barbár). Holmi.
https://www.holmi.org/2014/08/ujvarosi-emese-idegen-testek-peterfy-gergely-kitomott-barbar