VERS

Köves István: Csaknem úgy, mintha

Robognak a gyorsvonatok, mintha hajnalodna,
csattog a sok sikoltozó kerék a kanyarodó sínpárokon,
ránganak a betontalpfákban a feszülő szegecsek,
minthacsak volna még hova szülni, feszülni, száguldani,
mintha a világ amúgy tenné a dolgát, lenne rend,
várna még állomásépület, hordárok, indítótárcsás szolgálattevő,
muskátlis ládák, lyukasztóval füttyentős kalauzok,
akik emlékezve néznek az égbe bodorodó mozdonyfüstre,
ügyelve fülelnek a sorozatcsattogó ütközőkre tolatáskor,
s a tengelyvizsgáló hosszúnyelű kalapács szinkópájára.
Közben a szerelvényeket megelőzi, jóval megelőzi a jelük,
egy járat-terepasztalon ugráló villogó fénypontok haladnak,
s kivetítőtáblára írja a baleseti halottak várható számát az algoritmus.

Robognak a nyomdagéptengelyek, odaadón simulnak a festékezők,
hajlik a henger alá a papírív, klisék hasalnak rájuk igyekezve,
szaporodnak a könyvek, minthacsak volna még olvasó, iskola, könyvtár,
tárt szemű gyermek, kacagó lány, hullámos hajú, feszülő izmú ifjú,
képeslevelezőlap-állványos kioszk a tér közepén, fúvószenekar,
mikrofonra hajló versszavaló szárnyasgallérú, hó gyolcsingben,
de a piackutatók már most tudják, mennyi megy zúzdába, papírmalomba.
Kánont szörcsögnek-sípolnak a fáradhatatlan lélegeztetőgépek,
ciripelnek az őrzőmonitorok, robog eszméletlen a sok kerekeságy,
bepárásodott ablakú szkafanderben jár körbe injekcióstűjével a nővér,
az ágyrácson kilóg a még cédula nélküli lábujj, néha megrándul,
mintha a külvilág visszavárná, mintha még rendben mennének a dolgok,
kinn pedig oszloplábain táncol a téboly, tombol a túlélő show.