Torma István: Panni

(A Panni és a Kata kitalált nevek, természetesen, nem így hívják őket.)

Intézetünk folyosóin időnként valami elképesztően finom női illat volt. Ilyenkor mentem utána, emeletről emeletre, hátha megtudom, kitől jön.
Hetekig nem találkoztunk, amíg egyszer csak egy kisebb társasággal megjelenik az ajtóban. Álltam vele szemben, ő is megállt, a kollégái elmentek. Álltunk, álltunk egymás szemébe nézve, majd köszöntem és bemutatkoztam.
Kérdeztem a kolléganőmet is, ki ez a nő?
– István, nem magához való! Egy főorvos felesége, reprezentatív nő!
Kiderült, majdnem egymás melletti szobában dolgoztunk, így be tudott hozzám szaladni egy kis beszélgetésre, anélkül hogy látta volna valaki. Nem történt semmi, még véletlen egymáshoz érés sem.
Randit kértem. Mondta, lehet róla szó, de várjak fél évet. Aztán nem is nagyon jött beszélgetni, fogalmam sem volt, mire kellene várnom.
Telt az idő, úgy gondoltam, ez egy finom visszautasítás volt.

Akkori lakhelyemen, Szentendrén, megyek az állomásnál lévő nagy boltba, jön ki egy sudár, különleges hajú nő, babakocsit tol. Összeakadt a szemünk, nem lehetett nem látni, hogy felkeltettem a figyelmét, a táskáját is elejtette, azután meg különösen nem, amikor máskor összefutottunk, és szinte összerándult, a hasához kapott.
Hát, ha ennyire akar, „feláldozom magam”.
Férjnél volt, válófélben, vagyis szabad. El-elkísértem, majd randi, majd hozzám, azzal az ürüggyel, hogy az anyjához megy. Nem volt szerelem, de nem is volt rossz.
Egyszer csak, vagy fél év után, jelentkezik Panni, hogy most már lehet szó randiról.
Én még úgy nem szégyelltem magam, mint akkor. Nem voltam kitartó, nem hittem Panni vonzalmában, és el kellett küldenem a magas nőt. Szégyellem, szégyellem.
Kivittem Pannit Szentendrére, elvittem ebédelni az Arany Sárkányba, majd fel a Pismány-hegyre, ahonnan gyönyörű a kilátás Budapest és észak felé is.
Első csók. Neki nem megy. A kezén megmutattam, mire gondolok, onnantól nem volt gond. Eddig hogy nem tanulta meg?
Még férjezett volt, de rendszeresen találkoztunk, majd kivittem hozzám kocsival. Megúsztuk, hogy összefussunk kollégával, így senki nem tudta, hogy együtt járunk. Hozzám költözött, majd elvált, majd egy március 21-ei napon, amikor mindenki nyári ruhában, ingben volt, mert már nyáridő volt, összeházasodtunk. Visegrádra mentünk, a szállóban ebédeltünk a tanúkkal. Sajnos rájuk nem emlékszem, pedig nyilván fontosak voltak nekünk.
Következő munkanap kézen fogva járkáltunk a cégnél. 2500 fős csúcs kutatóintézet volt egy hegy tetején, erdőben vagy 25 épülettel, hosszú sétautakkal, saját orvosi rendelő, büfék, kisbolt, sportpálya. Ha láttak még megdöbbent embereket: mutogattak, megbotlottak, fel voltak ajzva. Panni a legjobb nő volt, én nem a legjobb pali, egzisztenciám szinte nulla.
Jön az osztályvezető helyettes, gyakorlatilag nem kapott levegőt.
– Hát ti? Ez így hogy?
– A feleségem, miért ne járnánk kézen fogva!
– Á…

Anyám maga is reprezentatív asszony volt, ezért hasonló páromat igen barátságosan fogadta. Azt azért előadta, hogy nem a nevén szólította, hanem az előző párom nevén. Nyilván, hogy ne bízza el magát. Apámat nagyon kedvelte, de soha nem fogom megtudni miért, és nem ő volt az egyetlen, minden nő imádta. Nem is próbálom megérteni: vékonyka, nem teljesen ápolt ember volt, szövege sem volt különösebben.
Ebédre vártuk anyósékat, ami azért volt nagy esemény, mert inkább mi jártunk hozzájuk, olyankor sógorék is ott voltak. Sok köszönet nem volt benne, mert náluk azért kellett összehúzni magam, mert én vagyok a vendég, ha meg ők voltak nálunk, akkor azért, mert ő most vendég! Egy gimnázium igazgatónője volt, mindenhol dirigált utánozhatatlanul kellemetlen hangon, gesztusokkal, arckifejezéssel, mindent leszólt… Feleségem miatt, amennyire lehetett, elnéztem neki.
Egy dologgal tudtam felhúzni az egész családot, először csak véletlenül, később bizonyosan direkt: párttag volt mindenki. Ez még a szocializmusban történt. Én nem, és kiváló, igaz történeteket tudtam, amelyek ugyan nem mondták ki direkt, hogy le a kommunistákkal, meg disznók, meg ilyesmi, de eláztatják őket. Sok ilyen történet után megkérdeztem, hogy egy kicsit sem bizonytalanodtak el?
– István, ezek a történetek biztosan nem történtek meg, rosszul emlékszel! – éppen csak azt nem mondták, hogy hazudok. Bár azt hiszem, a végén már az is elhangzott.
Már leáldozóban volt a korszak, amikor Grósz jött látogatni a kerületbe, és mint pártfunkcionárius, a sógor kísérte mindenhová. Láttam, hogy ez akkor már nagyon nem tetszik neki, szégyellte is, de ez volt.

Az ebéd. Feleségem jól főzött, szerzett egy hatalmas velőscsontot is. Esszük a húslevest, majd jött volna a velő. Én ütöttem ki egy nagyobb tányérra, mindenkinek volt hozzá saját tányérja, meg pirítós. Anyós és Após odahúzták a velős tányért kettejük közé, és percek alatt befalták! Mi, ott volt az unokájuk is, feleségem kamasz fia, tűzvörösen, szó nélkül, magunk előtt az üres tányérral, néztünk.
Anyós az angolkisasszonyoknál tanult, ha jól gondolom, bentlakásos lehetett. Sokat beszélt egy főnöknőről, egyházi személyiségről, akit havonta meglátogatott. Ez is furcsa volt, akárcsak az, hogy fényképen is mutogatta, de el is mondta, hogy ő messze szép lány volt. Akkor felmerül a sokadik kérdés: miért is egy már akkor is erősen mozgássérült férfihoz ment, aki legjobb tudásom szerint még vagyontalan is volt?
Apósomat csak a bélyeggyűjteménye érdekelte, talán semmi más. Szívesen eljárt bevásárolni, piacra, boltba. Mikor étkeztünk, Anyós mindig kedvesen be-beszólt neki:
– Disznó!
Hogy ezt miért kapta, soha nem derült ki.
Amikor először mentünk „anyóslesre”, kérdeztem a feleségem:
– Mire érzékeny? Mit ne csináljak?
– Egyél szépen, de azzal úgysincs gondod.
A vacsoránál az aktuális férj is jelen volt. Mi még nem voltunk házasok, csak együtt laktunk. A főorvos úr csendes volt, én meg már akkor is, sőt ilyenkor különösen, igyekeztem szóval tartani a társaságot. Jól is sikerült oldani a feszültséget, közben ettünk. Egyszer csak hallom, hogy dermedt csend van. Felnézek, és mindenki azt nézte, hogy késsel-villával eszem a körtét!
Volt még egy ilyen történetem. A feleségem legjobb barátai orvosok voltak, és elvitt bemutatni. Valamikor évfolyamtársak voltak, csak amikor terhes lett, abbahagyta.
Hatalmas tálon szendvicsek. Én kétkezes vagyok, mindent két kézzel csinálok, csak írni nem, nem is próbáltam. Bal kézre esett a tál, azzal vettem fel és ettem a szendvicset. Ez hatalmas bunkóság lehetett sznobék szemében, mert rám szóltak, ami megint egy nagy bunkóság. Lecsesztem őket, hogy a spanyol etikett ezt nemcsak, hogy megengedi, de egyenesen előírja, ha úgy esik kézre! Sajnáltam őket, de azt hiszem egyikünk sem tudta, hogy van-e, és miben áll a spanyol etikett.
Újra ebéd anyóséknál. Nem tudom, van-e gyűlöletesebb étel a paprikás-tejfölös akárminél. Ha azzal lecseppented az abroszt, vagy magadat, borzasztó. Paprikás csirke volt, finom. Hogy segítsek Anyóskának, összeszedtem az üres tányérokat, evőeszközöket és elindultam a konyha felé. Két lépés után elkezdtek potyogni a szaftos villák, kések a szőnyegre…
Feleségem fia pont a kamaszkori elmebaj közepén volt (mi is átestünk rajta annak idején), és nyilván a szülei válása is megviselte; úgy döntöttek, neveljék a nagyszülei. Azt gondolnánk, egy vezető pedagógus számára ez nem gond. Tamásnak hosszú haja volt, minden kanál levesnél belelógott a tányérba. Kérleltük, de nem használt:
– Hülyék! Idióták!
A végén odáig fajultak a dolgok, hogy az osztályfőnöke befogadta, lakhatott ott, ők nevelték tovább. Az osztályfőnök gyereke szintén nem otthon lakott, őt egy harmadik család fogadta be.

Panni hozzám költözött. Csak egy fehér hintaszéket és talán egy fésülködőasztalt hozott, de azt lehet, hogy később vettük. Rengeteg ruhája volt, de annak jutott hely nálam bőven. Meg illatszer, minden, ami szépségápoláshoz kell. Az a csodálatos Charlie, amit akkor még külföldről hoztak be. Na, én ebbe az illatba szerettem bele. A feleségem a 2500 fős cég legszebb, legelegánsabb nője volt, amire büszke voltam.
Abban az időben nagyon jó közönségszervezőnk volt, nem hiszem, hogy akár csak egy jelentős színházi előadást kihagytunk volna, hetente kétszer mentünk színházba, gyakran vendéglőben ettünk, de szombat délben biztosan az elegáns, akkor még különlegesnek számító szentendrei pizzázóban, ahol személyesen a főnök úr szolgált ki, amíg, hogy egy kutyát el ne gázoljon, elrántotta a kormányt, és nem tudott többé fogni.
A szépasszonyok társasága vonzó. Az Arany Sárkányban a főnök jól ismert bennünket, de télen, ha nem volt más vendég, akkor a pincérek, szakácsok is odaültek az asztalunkhoz dumcsizni, mi is invitáltuk őket, amíg nem telefonált valaki Bécsből, hogy jöhetnek-e vacsorázni.
Kocsival jártunk dolgozni a 30 km-re lévő munkahelyünkre és minden nyáron az Adrián nyaraltunk. És mindezt az állami fizetésünkből, jutalmakból. Tény, hogy a hegy tetején 30% veszélyességi pótlék eleve járt, én is 3 reaktor között dolgoztam. Feleségem sugárlabor- asszisztens volt, majd amikor egyszer az egész-testes sugárzásvizsgálaton „nem ment át”, többé nem engedték azt a munkát végezni.
Kollégáim között már csak egy élt, aki az intézet alapítása óta ott dolgozott. Az elején nemigen tudták, hogyan kell a sugárzó anyagokkal bánni. Rákban haltak meg előbb-utóbb. Nagyon becsülöm őket, annak idején még a fákat is sajátkezűleg vágták ki, hogy fel lehessen építeni az első laborokat. A sugárzás nem látszik, nehéz vele bánni. Néha egy-egy tudós is felelőtlen volt, két labor között kézben vitte át az üvegcsét, amit elejtett. Jött a takarítónő, feltörülte, aki arra járt, a cipőjén hordta szét mindenfele a városban.
Tehát, kimondottan jól éltünk, és még vagy három évig hibátlan boldogságban. Egy gond volt: az akkor hároméves nagyobbik lányommal nem volt hajlandó találkozni, nem vihettem ki hozzánk. Amikor meg a gyerek anyja szóba került, dührohamot kapott, szidta, minta bokrot. Pedig soha nem is találkoztak. Ezt azóta sem értem. Én ragaszkodtam, hogy elhozom a gyereket kéthetente, így először magától ment el aznap, később én kértem meg rá.
Hirtelen nem emlékszem, hogy valaha találkoztak-e a lányommal.

A szerelmünk hatalmas volt, boldogok is voltunk, és ha nem lett volna a volt feleségem, akkor nem is veszekedtünk volna soha.
De! Az ennyire reprezentatív nőkkel – szerény tapasztalatom szerint – van egy gond! Tökéletesen kiélik a nőiességüket külsőségekben, hogy tetszenek másoknak, de szexuálisan majdhogynem hidegek. Elmondta, hogy az előző fiújával csak az volt az igénye, hogy hozzábújjon.
Észrevettem, hogy nem sima vérzése van, hanem darabos, alvadt vércsomókkal. Erről már olvastam: ez a kezdődő méhszájseb, rák közvetlen előjele. Másnapra kérettem vele időpontot az orvos barátjukhoz, aki azonnal befektette a kórházba és megoperálta. Azután nem akart szerelmeskedni, mintha én lettem volna az oka. Volt, hogy másfél hónapig sem. Rákérdeztem, hogy szerinte, mikor voltunk együtt.
– Két hete?
– Hát nem!
Én folyamatosan ideges, kielégületlen voltam, a testi kapcsolatunk abból állt, hogy este a karomban aludt el, majd elengedtem, és aludhattam én is.
És ez még mindig szerelem volt!
Amíg rá nem jöttem, hogy az évek alatt tapasztalt nagyjából tízféle furcsaságnak mi a magyarázata. Az, hogy a legjobb barátnője nagylány korában elhagyta őt, mert Panni elkezdett fiúzni, érthetővé vált, mert a barátnője csak a lányokat szerette. Az, hogy szexuálisan inaktív lett: elmúlt az újdonság varázsa, meg félt az esetleg kiújuló ráktól.
Még évekig együtt voltunk, négy évig folyamatosan fájt a fejem, majd elváltunk.

Anyagilag egy katasztrófa volt vele. Előző házasságomban a konyhaszekrénybe betettünk a fizetésünket és mindenki akkor, és annyit vett ki, amire szükség volt. Akkor is kocsival jártunk, és mindig volt pénz a szekrényben. Pannival, alig túl az első hónap közepén, vennék ki pénzt, hogy a boltból hozzak egy kis ennivalót. Egy fillér nem volt benne, sem az ő, sem az én fizetésemből. Viszont nem volt otthon semmilyen étel, talán csak bödönben zsír. Mint A hét krajcárban, nadrág- és kabátzsebekből szedtem össze a kiló kenyérre valót.
Másnap személyi kölcsönt vettem fel, mert spórolt pénzünk nem volt.
Mondtam, ez így még egyszer nem fordulhat elő! De következő hónapban is ez lett. Befejeztük a közös kasszát, ha bármire költöttünk, azonnal elfeleztük a kiadást.

– Összevesztem Katával! – mondta feleségem felháborodva.
– Gyereke lesz!
– És azért miért kell összeveszni, miért vagy így kiakadva?
– Nem érted? Egy FÉRFITŐL!
– Hát kitől lenne!
Annak, hogy felháborodott, hogy a fodrásza gyereket szül egy férfitől, az volt a magyarázata, hogy évek óta szeretők voltak, a fodrászat ürügyén hetente találkoztak a nő lakásán. Ezeken a napokon mindig kis kaparások voltak a mellkasán, mellén.
– A haj miatt kaparod ki?
– Nem, kendő van rajtam. Ideges vagyok!

A válóperre ügyvéddel készültem, mint ahogy ő is. Az anyja kitalálta, hogy kisemmiztem a lányát, kérjen tőlem egy lakást.
Ügyvédem azt tanácsolta, hogy vigyek tanúkat annak bizonyításához, hogy már sok hónapja nem lakik ott, önként elment. Kérdem, hányat?
– Amennyit csak tud!
Hát vittem nyolcat, ami kész röhej, de mégsem volt az, mert feleségem meg hat embert hozott.
A tárgyalás előtt két hétig, folyamatos fejfájás közben azon gondolkodtam, hogyan tudnám másképp is bizonyítani, hogy már régóta nem lakik nálam. És egyszer csak beugrott. Mivel Budapestről akkor már távolsági busszal jártunk haza, és azt minden hónapban le kellett adni a költségtérítés miatt, igazolható, hogy vett-e valaki bérletet vagy sem.
A tárgyaláson az ügyvédem az ellenfél ügyvédjével bájcsevegett, és már nem is az első esetben. Szerintem mindig megegyeztek valami kölcsönösen elfogadható követelésben. Mivel a tárgyalás napjára szereztem meg a dokumentumot, hogy nem adta le a bérletét, súgom, van egy cáfolhatatlan bizonyítékom!
– Nem kell, ne zavarjuk össze a dolgokat!
Szólásra jelentkeztem.
– Tisztel bírónő! Bizonyíthatóan tudom igazolni, hogy sok hónapja nem lakik nálam, elköltözött!
– Jó, akkor a munkahelyét megkeressük, beidézzük.
– Tisztel bírónő! Teljesen felesleges! Kérdezze meg a feleségemet, így van-e?
A feleségem elismerte.
A tanúk, jó barátaink, rokonaink, szomszédok lesütött szemmel mentek el, hiszen hamisan állították, hogy nálam lakik.
Ugyan semmit nem hozott, csak a hintaszéket, válásnál a bírónő engem 25 ezer forint megfizetésére kötelezett, ma sincs fogalmam, hogy milyen címen, hiszen amit hozott, elvitte, közös szerzeményünk nem volt. Az akkoriban 3-4 havi fizetés volt, kölcsön kellett kérnem, aminél jobban kevés dologtól irtózom.

Egy évig nem mentem be az ebédlőbe. Szokásos hosszú sor a korlátnál. Panni előttem. Ekkor láttam utoljára.
Nyúlok a tálcáért, és ekkor vagy 3-400 alutálca borult ki a kövezetre. Nem tudom, hogy csináltam.
Ami nem ért a földhöz, azt visszaraktam, ami igen, azt elvittem a mosogatóba.
Újból tálca vétel, vissza a sorba. Levest kértem, babgulyást. Valamiért a tálca felém eső szélére tettem, hogy majd a második fogás melléférjen. A pult nem volt olyan széles, mint a tálca, ezért amikor elengedtem, hogy a második fogást megfogjam, az egész hatalmas csörömpöléssel lezuhant.
Szerintem nem mind a 400-an figyeltek akkor már engem, csak kb. 399-en.
Mondom a szakácsnak, hogy kérek sót, más esetben ezt láttam, így csinálják. Vastagon megszórják sóval, lábbal eltuszkolják az útból.
Nem talált sót, közben állt a sor.
A tányért, evőeszközöket elvittem a mosogatóba. Elmentem megint a sor végére, kezdődött elölről minden.
Én se nem láttam, se nem hallottam zavaromban, de eljutottam a pénztárig. Fizetek és keresem a tekintetemmel a feleségem, aki a pénztárral ellentétes oldalon szokott leülni. Sehol. Leizzadtam, remegtem. A pénztár melletti asztal mellett álltam, amikor megrángatta a köpenyemet.
– Ülj már le, te szerencsétlen!