Varjú Zoltán: Mezítelenül

Már semmi sem fáj annyira,
Mint az egykor volt öröm,
Ami veled halt az emlékek közé.
A gyermeki mosoly, a szülői féltéstől
Övezve átsírt éjszakák után.
Amikor ébresztett a reggel,
És kéz a kézben néztem
Üres ágyadat némán és bután,
Fel sem fogva kényszerképzetem,
Mi lesz majd ezután.
Még öleltem a semmit reszketőn,
Szorosan markomba zárva,
Várva egy szóra, várva egy újabb
Lázas éjszakára, megtapintva
Forró homlokod melegét.
Képzeletben néztelek
Csendesen, ahogy egykoron
Másnapig ringtál keblemen,
Jótékony álmot adott az est
hajnalig, a semmibe űzte a lázas
reszketést, a gyógyulás.
Hálát mondtam akkor,
Vagy talán egy tétova fohászt,
Nem tudom ki hallgatott,
Csak azt, hogy célt talált.
Most itt fekszem én is lázasan,
Kínoznak kényszerképzetek,
- Annyi elveszett éve már! -
Keresve téged, szobám ajtaját
Kémlelem; - Vajon merre jársz?
Közben látom testem meztelen,
Mint aki most született fájdalomban,
Örömkönnyeket fakasztva.
De csak arra gondolok,
Már semmi sem fáj annyira,
Mint az egykor volt öröm,
Ami veled halt az emlékek közé…
Ahol minden angyal mezítelen.