TÁRCA

Juhász Zsuzsanna: Ujjgyakorlat

            Megtenném? Megtenném. Biztosan tudom, hogy igen. Sok, nagyon sok pénzért biztosan. Megmondanám az ellenségnek, hogy hol van a csapatom. Hol talál rájuk a drón.

            S egy névtelen, embertelen gép ölne névtelen embereket. Katonákat, igen. Akik maguk sem tudják, miért is lettek katonák. Aki tehette, külföldre ment a behívó elől amúgy is. S akik maradtak muszájkatonák, nem igaziak. A hazájuk meg nem érdekli őket. Hogy is keresnék, mit is tehetnének még a hazájukért, ha egyszer nincs is már hazájuk.

            Csak földjük van. És a hazához több kell. Kormány, amelyik nem, azért sem taszítja ínségbe a népet, ha a nagy hitelező világszervezetnek tartozik. De ha az országnak nem ilyen kormánya van, akkor az csak föld, határokkal körberajzolt föld, nem haza.

            S a katonák, azok a dróncsapatta katonák tudták, hogy nem az ún. hazát védik, dehogy, csak a rendet. Az ínséges, nyomorúságos rendet, az adósrabszolgaság létének rendjét. Adósrabszolgák békéjét. Ami nem is béke, csak vonszolódás a népnek, innen oda. A mából a holnapba. Hát persze, hogy megtenném, csinálnám a helyet az újabb ágyútöltelékeknek, fiatal, erős fiúknak. Hogy egyszer végre már legalább az anyáknak elegük legyen. És dugnák el mindet, kútba, padlásra, zavarnák el mindet más kutakba, padlásokra, más, édesebb kutakba és szalmakazlakba. Ahol a haza is édes. És édes az anya is.

            Mert mennének inkább az anyák, az elbújtatott fiatal életek szülői, mennének inkább ők a hadbíróság elé. Csak ne a gyerek, ne ágyútölteléknek. De nem mennek, dehogy. Mert nem tudják, mi a jó. Életükben először nem tudják, mi lenne a jó a gyereknek. Mert jó-e az élet, jó lenne-e a gyereknek is ott, ahol rabszolgatartó hatalmasok mondják meg, mennyi legyen a földgáz köbmétere. Vagy a fáé. S amennyi van, kitart-e a télnek a végéig. Mert a gondolkodás emberről, életről mindig is ott volt mély és ott lesz, ahol tél van. Mert erkölcs, jog, jövő minden, de minden előre gondolás, a télre való gondolás.

            Mert enni lehet, bármit, bármikor és éhezni is lehet hetekig. Az éhség jó, az emberséges. Olykor jön és megy, könnyen elmúlatja a remény vagy az álomba fordulás. De a hideg az más, az csak hosszabbodik és mélyül. Az hatalmas úr. Az megkeresteti velünk az Úristen lakhelyét. Az megmutatja, színről színre láttatja, hogy haza-e még a haza. Vagy csak báb egy bábkormány kezében.

            És mégis megtenném, pedig én is teles országban élek és tudom, látom magamon, hogy nő a ragaszkodásom a telek túléltével. Mert mégiscsak fasza gyerek az, nemre való tekintet nélkül, aki egyet is kibír. S ha már kibírtam, dehogy hagyom el. A szeles, takonycsalogató utcánkat, a virágba borulást újra és újra, a feketeség után. De mégis megtenném, meg én, zsebre tenném a sok pénzt és mennék melegebb éghajlatra, gyorsan, iszkolva. Tolvajmód, pedig tudom, a tél az igazi tanítómestere az igazi ragaszkodásnak. A tél, a jó hosszú tél nevel valódi, hosszú távú osztozkodásra. S csak a tél ad igazi tartást a polgároknak, és szívből jövő erkölcsöt, szabálykövetést. Szabályokat eleve, amiket érdemes betartani. Cserébe a kandalló melegéért, a füstölt, konzervált halért, fagyasztott marhahúsért cserébe. A biztonságért cserébe, hogy így lesz a jövő télen is. Pontosan így, még ha a fene fenét eszik is.

            S mégis elmennék, mert látnám, hogy a gázár kiszámíthatatlan, hogy a kormányom, bárhogy erőlködik is, teszi, amit a hatalmas pénzkölcsönzők mondanak. Amit a bankok mondanak. Amit azok, akik fölösleges pénzüket bankoknak adták, hogy kamatot. Plusz pénzt teremtsen nekik. Bármi áron. Bárhol a világon.

            És mennék oda, mennék utánuk. A profitot bankba tevőkhöz, a nagy pénzfialtatók helyére. Akik bizonyára meleg országokban laknak, mennék én azok közelébe, akik tán sose láttak telet, vagy csak kíváncsiságból vitték egyszer a gyerekeiket a télbe, hogy hópelyhet lássanak. Mennék én, az egy a kétmilliárd közül, akik ismerik a hideget, akiknek fűteni kell pár hónapig. Szemben az ötmilliárddal, akik nem ismerik a hideg fogát a testükön, a szél csípését az arcukon, a fagyot, ami lecsavarhatja az orrát az embernek, vagy a lábujjait. De mennék mégis, pedig tudom, hogy a hideg, a tél teremt igazi rendet, a tél csal ki az ember szeméből igazán együttérző könnyeket. Csak a tél hidege tudja igazán megszorítani az ember szívét. S csak aztán az ember, a másik ember, aki befogad, hogy ne vehessen meg az Isten hidege. Vagy nem fogad be, nem ad fát, se kölcsön, se pénzért, s akkor megveszi az a hideg az embert. Meg, mert el-, vagyis megvadítja. És nem érdekli már, hogy az Isten háta mögé kerül. Aki akár együtt is érezhetne vele, de nem teszi, nem, az Istennek se.

            És mennék, de hogy, és nem érdekelne, hogy ott csak felszínesen kellene ragaszkodnom. Földhöz, feleséghez, gyerekhez. Mert a hidegségemet kiegyensúlyozná az állam, gyerekemet tartaná el az asszony segélyből, a földet meg védenék meg a zöldek. Házamat táplálná a napelem. Lehetnék gyerek, gyerek újra. Állam bácsi gyermeke, akinek szavazatáért okos, felnőtt férfiak versengenek. És nevetnék, röhögnék azon a világon. Ahol csak vinnyognom kell, mint egy kölyökmacskának, és Kánaán lesz, ahol vagyok éppen. És ragaszkodnék, ragaszkodnék ahhoz, aki, ami engem akar.

            Hozzám ragaszkodik. Ugyan mi van abban? Mi a végtelen önzésben, ha egyszer lehet, lehet önzőnek lenni. És lehet nem önzetlennek is lenni. Mert az egyénnek, nekem, mindig is az önfeladás és önérvényesítés között kellett lavírozni. Mint pihekönnyű, törékeny csónaknak.

            S akkor ugyan miért én? Miért én adjam oda a véremet ezért a földért, ami tán be se inná. Mert csak föld, nem egy haza földje, amit érdemes volna embervérrel itatni.

            Miért ne volna szabad, ki mondta, hogy nem szabad ragaszkodnom a véremhez, hogy az ereimben maradjon. Hát megtenném, miért is ne, még ha ismerném is őket, a fiúkat, küldeném rájuk a drónt. Az ellenségeset. Hisz’ nem látom, nem láthatom ellenségem arcát. Nem kérdezhetem meg tőle, ő ugyan kiért is, miért is készül éppen az életét áldozni. Ki ennek a háborúnak a nyertese. Van-e nyertese, győztese bármily háborúnak. S vajon a katona fogja-e a fegyvert, vagy a fegyver fogja a katonát. A fegyverkereskedelem, a fegyvergyártás fogja-e őt, tűzi horogra csalinak. Izgága, nagy étvágyú nagyhatalom – halaknak.

            S akkor már biztos megtenném, és mennék, futnék melegebb éghajlatra. És Floridában is, ahol sose kell fűteni, de bárhol is lennék a világon, kandallót építtetnék a szobámba.

            És mesélnék, mesélnék, mert miért is ne, miért is ne lennék büszke az eszemre, hogy megmaradtam, mert elsőnek léptem, mert ha nem én őket, akkor ők adtak volna el engem. De győzött a jobbik, az embert jobban ismerő, aki ezért maradt meg. Mert olykor az embertelen az emberséges. Egy feje tetejére állított világban az embertelenből, kegyetlenből lesz az emberséges ember. Az, aki, azaz én, aki legalább egy emberhez emberséges volt. Önmagához, igen. Egy mások pénzéért folyó harcban, egy földön, egy faluban, ami nem csak az Isten, de az ember háta mögött is van. Tehát nem ügyel, nem figyel rá se Isten, se ember. Csak föld, föld rabszolgáknak, leendő földönfutóknak. Leendő házatlanoknak és hazátlanoknak.

            És megtenném, meg, mert ezért egy Isten, egy jó Isten se büntetne meg. S ezért én se magamat. De mesélnék. Mert a klímaforradalmársághoz már öreg vagyok, de emberforradalmár még lehetek. Hirdethetem a jogát az ember irgalmának önnön magához. Irgalmát a saját véréhez.

            És mondanám, ahogy már fentebb meg vagyon írva, hogy hallottam egy emberről. Egy katonáról, aki elárulta pénzért a társait az ellenségnek.

            És válaszolnék könnyen és boldogan a kérdésekre. Hogy hol volt ez és miért? Miért történhetett meg mindez, az ember isten tudja hányadik évében?

            Mert mitől, mikortól tartjuk az embert embernek? És meddig, mikortól, mitől nem tartjuk annak.

            S akkor a 2016 még az ember éve? Vagy valaki másé, aki csak hasonlít rá?