Lény Ede: A felesleges ember

– Segítsek? – kérdezte félve az illető. Amióta ide került, a legjobb esetben is elutasítást kapott, de inkább nézték levegőnek, súlytalannak.
– Nem, nem – merítette meg a szedőkanalat a sósavban a másik –, szeretek magam bíbelődni vele – felelte, majd a savat a saját lábára öntötte, aminek hatására olyan fájdalomcunami öntötte el, hogy majdnem elájult. Persze, erre nem volt lehetősége, nem menekülhetett a boldog önkívületbe, fájdalmának minden pillanatát át kellett élnie. Artikulátlanul ordított, kezével jobb híján a földet verte. Később derékszíjával a combját szorította el, mert észrevette, hogy az némileg segít. Már háromszáz éve minden nap reggel nyolc órakor elvégezte magán ezt a procedúrát, és a következő…, nagyjából az örökkévalóságig fogja ezt tenni magával.

De a pokol, már, csak ilyen.

Az illető tíz évvel ezelőtt került ide. Tulajdonképpen, semmi okot nem adott arra, hogy ne a mennyországba jusson, viszont arra sem, hogy igen. Olyan semmilyen életet élt. Ezért, amikor meghalt, megkérdezték: hova szeretne kerülni? Ő meg csak, szokásához híven, megvonta a vállát, mint oly sokszor élete során, amikor döntenie kellett, és azt felelte: „Nekem mindegy…”
Szent Péter aznap rossz passzban volt. Ezek az újak, nem tiszteltek se Istent, se szentet! Aznap volt egy női csapata, akik egy félresikerült lánybúcsú áldozatai voltak. Ahogy befelé vonultak a mennyország kapuján „lecsá’zták” az öreget, meg: „Puszika, csinálhatunk szelfit?”– kérdezték. Abszolút nem fogták fel mennyire szerencsések, hogy ide kerültek.
Szent Péter nem tehetett semmit, muszáj volt beengednie őket, mert olyan fiatalok voltak, hogy nem volt még idejük komolyabb bűnöket elkövetni. Azért a bajusza alatt elmormogott volna valami szitkot, ha ez a helyzetéből adódóan nem lett volna eleve lehetetlen.
Most meg itt van ez a szerencsétlen, és a vállát huzigálja! „Akkor kis barátom, ezt megszívtad!”– gondolta magában
– Ha neked mindegy, akkor nekem is – és egy kézlegyintéssel a pokolba juttatta hősünket.

Már egy hete ült a váróteremben beszíva annak kénköves levegőjét, amikor végre erőt vett magán, és odasomfordált a portához. A portás nem helyi alkalmazott volt, hanem egy halott lélek, akinek az volt a „pokla”, hogy itt fogadja a különböző elkárhozott lelkeket az idők végezetéig. Mit ne mondjak, elég kemény büntetés volt ez, de talán nem kellett volna életében annyit lopnia és rabolnia.
– Elnézést, de itt vagyok egy hete, és még nem szólítottak.
– Sorszáma van?
– Sorszám? – értetlenkedett amaz.
– Persze! Ott az automata, húzzon, egy számot, és majd akkor szólítjuk.
Az illető odanézett ahová a portás mutatott, és valóban észrevette a pirosra mázolt masinát. Biztos volt benne, hogy idáig ez nem volt ott. Persze szóvá nem tette, helyette odaoldalgott, és megnyomta a megfelelő gombot.

„Papír Elfogyott”– villogott a masina kijelzőjén.

– Elnézést, de kifogyott a papír!
– Már megint? – háborodott fel a töpörödött ember a nagy tányérsapkában – legutóbb is ez volt, ezer évvel ezelőtt. Riadóztatom a GyKE-t, a Gyorsreagálású Karbantartó Elitalakulatot. Mellékesen megsúgom magának, hogy legutóbb száz évig tartott, mire kijöttek.
– Száz év?– képedt el az illető. – Mit csináljak én addig?
– Menjen be, és nézzen szét!
– Azt lehet? Nem kell hozzá sorszám?
– Persze, hogy nem! Szétnézni szabadon lehetséges, sorszám csak a személyes pokolhoz, az életfogytig tartó kárhozathoz kell.

Emberünknek nem kellett kétszer mondani, élt a lehetőséggel, mert már nagyon unta itt magát. Ez tíz évvel ezelőtt történt. Azóta járta a pokol feneketlen bugyrát. Azóta próbált kezdeni magával valamit, de mindenki túl elfoglalt volt a saját kis büntijével, így rá már nem maradt idejük.
Pedig ő mindent megpróbált. Ha látta, hogy egy bogrács alatt, amiben emberek fövögettek, kezdett pislogni a tűz, már ugrott is, hogy fát hozzon, de az emberek kimásztak a fazékból és megelőzték.
Vagy, ha kezdett fogyni a sav valamelyikük edényéből, mire hozott volna, ismét csak megelőzte a szenvedő alany. De, hát ez is a büntetéshez tartozott, hogy mindenki köteles gondoskodni a maga szenvedéséről.
Egyszer, csak a változatosság kedvéért, kipróbált egy kínzóeszközt is, de semmit nem érzett: csak azokra hat, akik a büntetést kapták.

Este, amikor abbamaradt a szenvedés, akkor összegyűltek egy kis beszélgetésre, eszmecserére az elkárhozottak. Ilyenkor próbált bekapcsolódni, hozzászólni a témához, de sohasem sikerült neki. Itt ugyanis éjszakára megáll az élet, és van pár szabad órája a léleknek a reggeli újrakezdésig. Ilyenkor kedélyes beszélgetéseket folytatnak, de mindig a kárhozatról. Persze, hogy arról, hiszen ez tölti ki itt mindenkinek a napját.
– Jaj, ma nagyon hegyesek voltak a kötőtűk – panaszkodott Oracsekek, aki pederaszta kukkolóként tengette szaros életét, és emiatt büntetésként ezeket a „szelíd” nagymama-eszközöket kellett napközben a szemébe szurkálnia. – Ma egyszer sikerült olyan szerencsétlenül szúrnom, hogy megsértettem az agyamat. Azóta nem emlékszem, miért csinálom ezt.
– Ne aggódjon, Orikám! – kedélyeskedett a szomszédja, egy politikus. Neki nem volt különösebb bűne, de mint politikus azonnal a pokolra került, mert azok között majdnem mindenki sáros valamiben, így ide vezényelik őket, mondván, inkább szenvedjen egy-két ártatlan, minthogy egy bűnös is megússza a büntetését!
– Majd holnap arra járok a hereszorítómban, és emlékeztetem.

Az illető ott ténfergett körülöttük. Próbált ő is hozzászólni a témához, de mivel neki nem volt semmilyen büntetése, érdemben semmi mondanivalója nem lehetett. Persze, meghallgatták, amit mond, de legjobb esetben is csak valami semmitmondó legyintéssel reagáltak, majd folytatták az eszmecserét, mintha ez a közbeszólás meg sem történt volna. Ilyenkor az illető még ott álldogált egy ideig, de érezte, mennyire ciki ez az egész. Viszont rögtön elmenni arcpirító lett volna, ezért inkább álldogált, néha bólogatott, mintha válaszolna mások beszélgetéseire. Úgy tett, mintha ő is részese lenne. Persze, egy idő után már nem lehetett színlelni. Amikor meg Tóth százados, a szadista kiképzőtiszt a vita hevében úgy helyezkedett, hogy bikányi hátával teljesen kizárta az illetőt a beszélgetésből, csendesen elsomfordált.
Nem maradt észrevétlen a távozása. Egy pedofil pap nézte a szeme sarkából, ahogy a szerencsétlen nyomorult elhúzódik oldalvást.
– Még mindig nem tudja? – kérdezte Oracsekek.
– Nem hiszem. Azért mázli, hogy nem az ő büntetését kaptuk! Nekünk legalább éjszakára van egy kis laza – válaszolta az, közben tovább köszörülte a kést, amivel majd másnap szép szabályos szeleteket nyes le az estére mindig újranövő testrészéből.