Varjú Zoltán: Na, bumm!

Megint sötétbe zuhant a horizont,
Fakulni látszik a vertikális verőfénye.
Ilyenkor mindig tollat ragadnék,
Most csupán a laptopon jár le-föl
Ujjbegyem(-re) rajzolt ujjlenyomata.
Hagyom a papírt, az íróeszközöket
A fiók mélyén; - Hiszen ki olvasná el
Rajtam kívül? A mai este is sötét,
Felhők takarnak hullócsillagot,
Szúpernovarobbanásokat se látni.
Hiába küldik felénk a haldoklók
Sárkánycsókjait, tűzokádott váladék-
Csóvát húzva, a távoli csillagok mögött
Láttatni engedi a most, az eonok
Időutazásait. Isten? Teremtő akarat?
Nem tudom bizonyítani, csak a hit
Harcol bennem a materializmusok,
Nagyvilágú izmusok és nem-hitek
Ellenében. Nem. Nem vagyok, se voltam
Mások bábja, se mások farzsebében se
Voltam soha. Entitás. Saját lelkem által
Mozgatott szellemi lény, saját lelkiismerettel.
EGO. Senkinél se több, tán, semmivel sem
Kevesebb, csak egy az egyetlenből.
Paradigmákat gyártanék pragmatikusan,
Szellemeket, korszellemeket szellemesen,
Viszont nincs benne humor, mert a tumor
Áttétet képez a szív és az ész között.
Visszatérek a kijózanító valóságnak
Látszó kórszellemeknek betegeskedő
Gondolattemetőibe. Világmindenségű-
Végű semmi. Origó. „Nagy Reccs” – Meccs.
Valaki azt mondta egykor, vagy nem: -
Állj, a realitás talaján! Keresd mindig
A fundamentumot! Lövése sem volt,
Miről beszél, kinek löki a sóder-ágyat,
Hányakat akasztva hasba-ültetett éhségek,
Őrjítő kétségek közé. „Nagy Bumm”.
Na, bumm! És akkor mi van? Sötét. Este.
Felkapcsolom a lámpát. Az égi utánfutó meg
Rámokádja ezüstcsillámmal a kósza fényeit,
Közben elunom a krampácsolást a laptopon,
És fáradt ujjbegyem digitális ujjlenyomatába
Zárom, a kilehelt lelkű tegnapom…