VERS

Lövei Sándor versei: Ha elpihen a nap, A halak bőre

Ha elpihen a nap


Ha elpihen a nap,
az ég sűrű anyag,
átláthatatlan bazaltfalak
ereszkednek körém.
Töpped a vérem,
a sötétséget a tüdőmben
érzem,
szívem ütője lassan kongatja
az éjfélt.
Hajnalig
megriadt állat bőrébe bújva,
idegen szeleket fújva
heverek a kövek között.
Hallom, odafönn az erdő csillagokat eszik,
és a hold üvege is megroppan
a pirkadati derültségtől.
Mint minden alkonyatban, vakká tett állat,
az iramlás pillanatára várok,
amikor a szikla és moha között
nekivágok
a nyár meztelen ragadozójaként
a tündökléssel felfűtött vadonnak.

A halak bőre


A halak bőre fényes és feszes,
a tengeri szelek hidegétől szinte világít
minden pikkely.
Csak én öregszem tompa homályban,
kizöldülve a nyárban,
megőszülve a havas árban.
Bőröm pokróc, szakadozó rongya,
minden cérnaszál, mintha egy szőrszál volna,
lassan meztelenné kopaszodva
didergek az időben.
A halak bőrét irigylem,
vizhatlan acél,
egyetlen ráncot sem tudnak rákarcolni
a hullámok,
és ha a halak meghalnak,
sírjukba sérthetetlen páncéllal kerülnek.
Csak az én bőröm hervad el,
tűz nélkül is korommá válik,
és fölöttem a csillagok hiába égnek,
ha pusztulok,
zápor lesz a sóhaja az égnek,
ha utolsó napomon minden porcikám elégett.