Kiss Tamás: Mi is az a filo-art?

                                                     3.

               „BÚGÓCSIGA”, „ÜVÖLTÉS” – kollázs, patchwork és mobil

BÚGÓCSIGA: Emberi mivoltot pusztító, automatikus önbepörgető rendszer.

A történet nagyon régről datálódik…A mindenkori bepörgetőktől.
Az emberiség sanyarú történelme, lényegében nem más, mint a különféle maszlagokkal, jelszavakkal, ideológiákkal, „morálokkal” stb, való bepörgetés-sorozat. Hogy a mindenkori megnyomorított, egyszer csak, szinte észrevétlen módon felejtsen el gondolkodni, elgondolkodni saját sorsán…Beszálljon a kor adta Búgócsigába, és megkezdje öntudatlanságának újratermelését. Hogy a mindenkori egyed, kivezényelhető, levezényelhető, bevezényelhető és elvezényelhető legyen.

Ez itt az ember önmaga alá szállásának permanens programja.
A létében vergődésre ítélt „VÁNDOR”, mindenféle, épülésére szolgáló „Bódulat”– anyaggal láttatik el, nehogy, még a végén, tudatlanságában, önmagában tegyen kárt. A szakszerű Bódulat-adagolással aztán lassan megszabadul tudatlanságától, és a megfelelő irányt mutató ”nevelés” által, lassan, de biztosan elnyeri kívánatos öntudatlanságát.
„A királynő őfelsége ugyanis nem akarja, hogy aki belép birodalmába, tetszés szerint értelmezze, amit lát vagy hall, s hogy bármiről is okoskodjék…” (Comenius)„Előtted is kinyílik a világ Galaxy 52-vel!”
A „VÁNDOR” nézőpontokat kap, jól stabilizált szemszögekből, mígnem automatikusan elfogadja a „bódulat szemüvegét”, mellyel, mit tesz Isten! –  mindent olyannak lát, amilyennek látnia kell! Mert „a látszat csal” – így aztán „olyannak kell látni” mindent, amilyennek tanítják. Például: „…a távollevőt közelinek, a közellévőt távolinak, a kicsit nagynak, a nagyot kicsinek, az idétlent szépnek, a szépet idétlennek, a feketét fehérnek, a fehéret feketének…” – és így tovább, illetve: „csak így tovább!”
Virtuális valóság szemüveg! „Egy virtuális világ fejlett szimulációjában találod magad!”
„Kiélesednek az érzékeid!”
A „VÁNDOR” pedig vagy rájön, vagy nem, hogy: „Ezt a szemüveget a látszat üvegéből csiszolták; a keret pedig, amelybe foglaltatott, a szokásnak nevezett szaruból készült.” „Annyi a világ, amennyit” beléd töltenek…Aztán: „Annyi a világ, amennyit beletöltesz!” Már te magadnak adagolod…”Együtt, veled!” Mindenki mindenkinek…
A „VÁNDOR” azt is megtanulja, hogy a belső lényeg kívül van. Nincs olyan, hogy belbecs, hanem csak belcsin van és külcsín helyett, meg külbecs. Az vagy, ami látszik rajtad! Magad vagy a külbecs! A belcsín az ártalmas, mert gondolati csíntevésekre sarkallhat, ami árt neked!
És ekkor a „VÁNDOR” önként felveszi magára első álarcát…
„Nálunk a stílus alapfelszereltség!”
„Némelyiküknek volt szemük, de nem volt nyelvük; másoknak nyelvük volt, de szemük nem; ismét másoknak viszont fülük volt, nyelv és szem nélkül stb…”
„Arbeit macht frei!” „Éljen a megbonthatatlan szovjet-magyar barátság!”
„Az aroma, ami összehoz minket!”

Az a híres történelem, melyet szakavatott „tolmácsok” fújnak tovább, folyvást megváltoztatva a kitaláltakat…Csövekbe sűrített „valóság”, mely elvezet a kívánatos csőlátáshoz…
A gyanútlan VÁNDOROK szemei előtt mindenféle színes, tarka csövek, bennük csillog-villog az aktuál-igazságok szivárvány-szimfóniája, telve várható élvezetekkel, boldogság-fajtákkal, meg egyebekkel…A jövő is itt van, de lehet, hogy visszafelé…
Régről tudjuk már, hogy van olyan „…messzelátó, amelyen visszafelé lehet nézni. Mert aki, úgymond ember akar lenni, annak nem csak azt kell meglátni, ami a lába előtt hever, hanem arra is vissza kell néznie, ami már elmúlt…”
„Örömteli desszert-pillanatok együtt!”
„Mi azt a világot szeretjük, ahol rendezettség van. ahol a józan ész uralkodik, ahol a törvény az ártatlanokat és nem a bűnösöket védi!” mondja az éppen aktuális vezér…
„Az esetleges mellékhatásokról kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!”
                „B E S Z Á L L Á S !!!!” – Vagy már MINDENKI BENNT VAN?
                                É S Z R E V É T L E N Ü L BETUSZKOLVA
                                            M i n i m u m  DIGITÁLISAN
                                        Töltsd le az alkalmazást még ma!

„A jövő európai emberének összképe: hasonlít a legértelmesebb rabszolga-állatra, nagyon dolgos, alapjában véve roppant szerény, a végtelenségig kíváncsi, sokoldalú, elkényeztetett, akaratgyönge – egy kozmopolita indulati és értelmi káosz.” (Nietzsche

„Az emberi természet automatikus jellege” (Max Scheler kifejezése), illetve totális automatizmusokra való átnevelése, és annak minden morális döntésben való dominanciája pusztán arra predesztinálhat, hogy monoton, munkamániás pörgésekből szőj magadnak egy teljesíthetetlen tömeg-álmot, öntudatlanul is mindörökre elhalasztva az emberi mivolt megélését. Az ember, mint etikai értelemben vett romhalmaz.

Az ember, mint a demokráciának álcázott diktatúrák igenlője. Halálba indulások, halálba menetelések „önként és dalolva.” Az adósság-csapda, az idő-csapda, a kommunikációnak álcázott magányosság-csapda, a digitalizált ember morális-tudati önfelszámolásának csapdája, a pusztítás-önpusztítás észrevehetetlenné tételének csapdája. Önmaga körül pörgő ego-csapda. Kiszállás-képtelenség az értelmetlenségből. Búgócsiga-sors és végzet.

Az életből a halál körforgalmába.

A halál körforgalma, mint a tudattalan hedonizmus öngyilkosságba torkolló öröme.

A „Búgócsigába” pakolás mentális észrevehetetlensége.

„Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.”
                                 (Ady)

A Búgócsigába, leginkább jól kinevelt kollázsembereket lehet bedugni, bár, többségük „önként és dalolva” ugrik bele ebbe a jólét-mámornak álcázott önemésztésbe.
Mint, amidőn a piktor, farost lemezt, vagy egyéb ütésálló anyagot támaszt állványára, és tele hajigálja, összekeni mindenféle színnel és ragasztóval, majd a legkülönfélébb tárgyakkal, papírfecnikkel és egyebekkel applikálja tovább, mígnem az egészből elege lesz, és készen áll a mű. Az alkotás, avagy, az alkotmány(!), leginkább önmagáért beszél…A „termék”, maga a „megcsinált” ember, vagy inkább emberke, hiszen a nagy szellemi és fizikai pofozás, vagy éppen kipofozás révén, előbb-utóbb csak elveszti eszméletét, de kéretlenül kapott nevelőszülei tetszését még elnyerheti. A kollázsember – ha tetszik – , akkor egyfajta tákolmány, bizonytalanságokban vergődő, így aztán leginkább döntésképtelen, önmaga testi-lelki madárijesztője, aki, mint a részegségtől tudatilag leromlott, összevissza szlalomozik a neki feltálalt „lehetőségek” közül, annak érdekében, hogy egyszer magára találhasson. De mindeközben, szükségszerűen, döntéseket hoz, hiszen folyvást élet-döntésekre és hivatali döntésekre predesztinált – mert ne feledjük, mégis csak ember! Na de miféle döntéseket hozhat az az egyén, aki totális bizonytalanságában válik önimádóvá, „csalhatatlanná”, és saját megnyugtatása érdekében csak talál magának valami fixa ideát, ami lehet egy focicsapat, egy párt, vagy valami dogma, ami aztán meghozza számára a hurráérzést. Önmaga és valaki, vagy valami más rajongójává lesz. Sajnos azonban ez a mentális állapot az, amivel végleg rávágja magára az ajtót (ajtókat), hiszen egyszer és mindenkorra fölöslegessé válik számára a mélyebb gondolkodás, a magába nézés – és efféle emberi cselekedet. Ne is beszéljünk a „társadalomra veszélyes” humán tudományok, filozófia, etika műveléséről…”Avitt dolgok ezek” – hangzik a válasz…Így születnek a handabanda emberek, akik nem is építhetnek mást, mint egy minden ízében automaizmusokra és megcsontosított tradíciókra épülő kollázstársadalmat, ahol az a hallgatólagos megegyezés üti fel a fejét, hogy „nem szabad gondolkodni.” Bulizni viszont kell, mert „valahol ki kell engedni a gőzt.” A kollázstársadalom, frázistársadalommá züllik tovább…
A Homo sapiens egyedei tehát, leginkább holmi kéretlen mentális-fizikai, esztétikai és gondolati kompozíciók, heterogenitásukat, változékonyságukat, az éppen adott korban dívó morálok, divatok, korlátozások között élhetik meg. Öltöztetés, vetkőztetés, „gatyába rázás”, „kikupálás”, rövidebben: beszocializálás valamibe…Erről szól az élet és erről mesél az irodalom. Mi másról? Az egyén, lényegében társadalmi műtermék. „Kifelé” is, például az  ismerősök, barátok, munkatársak stb. köreiben, de „befelé” szintúgy, a feleség – férj és egyéb kapcsolatokban is. Ha valaki lázad, akkor jönnek a bélyegek…Újabb lélektani, és/vagy fizikai darabkák kerülnek a kollázsemberre, vagy éppen tépetnek le róla. Persze önként is „át lehet vedleni”, ha mondjuk a karrier, vagy valami más úgy kívánja. „Valami más”, ami nem mindig az Ember, nem egészen az, aki éppen vedleni készül. Gyűrődik az idő által, de folyvást gyűrik is szegényt, magát is gyötri-gyűri, szenved, tűr, próbálja letépkedni kéretlen lelki-testi cafrangjait, hiszen néha felriadhat, de a kapkodásból született mámor csak még egy lökés az urnakész állapot felé. Marad a „testépítés” a kondi teremben, míg bírja…Hol van már a régi hippi-álom, hogy az egyénnek önmagából kell művet faragnia!
Az önmagában forgó, magányra ítélt, zárójelbe zárt egyén, vagy mondjuk egy öncsonkítás, „a teraszon”… Az EMBER Üvölteni tudna…

                                              Z      

                         Á          Á

                     R                  R

                     Ó         .         Ó

                      J                  J

                         E          E

                                L

                                 De középen Te Vagy

                                            A Pont

                                                 .

Hisztéria – kígyó                                                                     roppant félelmeket
                          kúszik                                            megelevenítve
                                   bennem                        bennem
                                           lelkemben tekeregve

                                      neuronjaimban csúszkálva
Méregfogát agyamba vágva                             pusztítja mérgezi                      akaratomat
                                                                                                halódó gondolataimat

Hullafoltos tudatfosztott                                                                  feloldódva a semmiben
                                 rémkép-ködbe                                      egy szemétdombon
                                                zuhanva                   az elfoszlott időben
                                                          remegek egy cérnaszálon

A kollázs, melynek csontváza a kubizmus,  csupa megszakadás, szétszakadás, feszes, hullámzó, vagy éppen merev, geometrikus felületek, terek rendszertelen, vagy véletlen-szerűen szisztémába keveredett  halmazaiból áll, akárcsak az emberi „lélek”, vagy „természet”, de  a „darabosság”, ha tetszik, akkor a társadalmi „kubizmus” ellenben totálisan mesterséges, életellenes. A kollázsember lélektani-gondolati vázai ugyan ezek, csakhogy a merev vonalak, ideológiák, és „az utak” telis tele vannak véletlenszerű, vagy jól megásott gödrökkel, csapdákkal. Így nézhet ki, avagy, így vizualizálható egy élet-relief, vagy „életút”.
A biológiai értelemben vett élet gyors, gördülékeny, akadálymentes. Olyan, mint egy futurista vázlat. A korlátokat képező gondolati-mentális rendszer-tömegek azonban merevek, mint a kubizmus.

„Megcsengetem a barátomat. Kettőt kicseng leteszem. Sokba kerül nekem a telefon. Ha akarja, akkor visszahív. Ha meg megkérdezi miért tettem le olyan hamar, akkor azt fogom válaszolni, hogy „nem akartalak megzavarni, hátha dolgozol…”

„Háááát! Nem hiszem, hogy egyhamar lesz időm találkozáshoz. Sűrű minden, ezen a héten biztosan. De ez így jó. Azt hiszem szeretnek az égiek, és tőlük kapom ezt a rengeteg feladatot.”
Csigatemplom-labirintus…

Marad az internetes magány, a „jóbaráti viszony”, a távolságtartás eleganciája…
„Köszönöm, örülök, hogy örülsz!” – ennyi az egész. Ebben tényleg nem lehet kockázat…
A facebook-arcokon nem látszik semmi. Sima, divatos, semmitmondó műmosolyok – és így tovább…Feltörhetetlen ego-fátylak ringatóznak elrejtett bensők és tekintetek előtt.

                                           I HAVE NO TIME

                                            BETONBETONBETONBETON
                                            BETONBETONBETONBETON
                                            BETONBETONBETONBETON
                                            BETONBETONBETONBETON
                                            BETONBETON+ETONBETON
                                            BETONBETONBETONBETON
                                            BETONBETONBETONBETON
                                            BETONBETONBETONBETON
                                            BETONBETONBETONBETON
                                                        NINCS IDŐM

 
Netán ez egy jellem? Attól tartok, hogy igen. Egy belső kapszula, mely maga a hozzáférhetetlen merevség. Monolit. Monolit-jellem, holmi primitív kollázs–tákolmány.
Nyílván kell, hogy legyen benne „valami” szokatlan rejtettség, egy kívülről-belülről érzéstelenített „elem”, melyről „jobb. ha nem tud a külvilág”, de még jobb, ha „én sem.”
Az a bizonyos +, amitől még hébe-hóba bevallom magamnak, hogy körülbelül ki és mi lehetek, vagy éppen szédülni kezdek holmi érthetetlenné tett behatásoktól…Nem tudni.
ÉN VAGYOK ÉN, ki MÁS is lehetne AZ? Vagy EZ, mert EZ VAGYOK én, hiszen AZ nem lehetek…De erre végképp NINCS IDŐM…Vagyok, hiszen védekeznem kell! Igen, mert, ha „úgy vesszük”, akkor „sohasem lehet tudni, ki az ellenség.”

Az idő, mint a megzavarodásba lökött emberke metafizikai értelemben használt bűnbakja, hiszen nem szólhat vissza. A jellem darabokra szakadását ezzel a seprűvel lehet „lapátra tenni.” A Búgócsigában önmagát hajszoló ember, ugyanis, állandóan „szét van esve”. A szinte monokrómmá vált/tett látásmódja, lelkisége képtelenné válik egy ok-okozati tevékenység-sorozat végrehajtására, maximum befoltozhatja permanensen elkövetett „ökörségeit.” Önmagát elhagyva, önmagát túlfutva, hogyan is találhatná meg, mondjuk a „pillanatnyilag” hozzá illő társát, vagy éppen az óráját, a szemüvegét, a kávéscsészéjét, na meg az érveit és a kérdést, hogy valójában MIÉRT IS ÍGY CSINÁLJA az életét? Folt folt hátán mindenhol. Befejezetlenség-permanencia lótifutival, fejetlenséggel és neurózissal. Ez egy élet-menü, amit tele pofával zabál a maga elől menekülő. Ja, hogy utóbbit nem is sejti? A pszichológustól kért időpontig nem is fogja. A széteső kollázst foltozgatni kell, hogy legalább valami testi-lelki patchwork álljon össze „arra a kis időre.” A karakter eközben valahol elveszett, mint az esernyők, és ki tudja, miféle bozótosban kelhet újra életre…

„Tessék kérem mosolyogni! Csíííííz!”

Raoul Hausmann: „Mechanikus fej” 1919.

Átkeresztelve, akár „Ideális robotember-fej 2021.” címet is viselhetné…
De akár lehetne „A jövő ma kezdődik” reklámszöveghez csatolt illusztráció is…

„Hausmann valójában az öntudat hiányát kívánta érzékletessé tenni. Ennek révén a személyes én megsemmisül: a bábufej egy közönyössé vált emberiség jelképe lesz” – írja Eliana Princi. (2005).

ITT és MOST is hangsúlyozni kell, hogy micsoda hatalmas eszmei-filozófiai találmány IS volt a kubizmus és a kollázs-technika. „Technika?” Jaj, nem! Mert ez a csoda, az emberi mivolt szinte leképezhetetlen, elképzelhetetlen, gyakorlatilag szinte kimondhatatlan, ábrázolhatatlan, időben, térben, permanensen egymásra rakodó, egymás bennfoglaltságában egzisztáló élet-gondolat-, és lét-folyam-hömpölygések feltárása volt!!! MA is csak ez lehet a legemberibb, legfőbb CÉL! Az ontológia és fenomenológia szétválaszthatatlanságának, örökös együvé tartozásának, sőt: egymásban foglaltságának demonstrációja ordít bennük! Létek és fenomének folyamatos egymásba hatolásai, transzformációi…Hogyhogy nem lehetett ezt (sem) észrevenni? (Sartre persze sejtette…) Létezés, létezők nélkül nem lehetségesek tünemények, és hogyan is létezhetnének fenomének, létek, létezők nélkül? Ontofenomenológia nélkül biológiai életfolyamatok sem létezhetnek! Mert hiszen MINDEN EGYSZERRE VAN ÉS MÚLIK.
Az IRODALOM, a szépIRODALOM törekvése sem lehet más, hiszen egymásba csúsznak a generációk, a gének permanens munkálkodásában létezünk, bennünk lüktetnek  bizonyosságokkal traktáló, kifényezett, és jajszavakkal üldöző múltak, bizonytalan, remélő  jövőidők…Mindezek kimondása rendkívül nehéz feladat. Mintha szimultáneizmusokban kellene beszélni. Kollázsember vált kollázsembert, mindenféle kvantitatív és kvalitatív változás-sorozatokba bújva, bújtatva, sors-burkokba futtatva, tilos, kötelező és engedélyezett élet-lehetőségekben téblábolva. Mert „ez az élet…” – mondják. A megismételhetetlen emberi egyed, ugyanakkor, bármely lét-pillanatában „dologgá” válhat, „dologgá” tehető parancsolója által, így nem lehet már érdekes egyedi genetikája, esetlegesen megmutatható kivagyisága…Régi, sőt, ősi történet…Földi pályafutása oly mértékben kapkodó és gyors, mintha önmaga sem volna más, mint egy futurista „PAROLIBERO”, avagy „szabszó”. Szabadjára engedett, de megoldhatatlannak tűnő, minősülő élet-töredékeket, élet-helyzeteket megjeleníteni hivatott szótömeg-özön áramlik szerteszét a „futtában odavetett” szavakból, írásokból…”Széljegyzet” lennék csupán? Azért talán nem, hiszen önmagam előtt is eltitkoltan, de néha monologizálok…Előtte körülnézek, nem hallja-e valami, vagy valaki „más.”

Mit is mondhatna ma, egy nihilista, folyvást computere előtt ülő poszt-ember, ha mondjuk hirtelen az orra elé tolnánk Picasso egyik kollázs-töredékét? Azon felül, hogy „hülyeségnek” titulálná, és kikérné magának, hogy ezzel zavarják meg életműködéseit, lehet, hogy „józan pillanatában” feltenné azt a kérést, hogy: „Hová a francba tehettem az okostelefonomat?” Merthogy nem lelné fel a műben…Az „egyszerűnek”, „hétköznapinak” titulált, tudati kollázsködökbe bugyolált ember nem is értheti meg az elme intuitív absztrakciós működéseit, azok affekcióit, leképeződéseit, mert egyszerűen, számára gátoltak az efféle agyi jelenségek.

Itt bukkan elő a már-már tabuvá merevített, elhallgatott probléma: az emberi biologikum.
A mindenkori felelőtlen játszadozás a rendkívüli plaszticitással bíró agyműködésekkel.
A Homo sapiens, biológiai organizáltságából adódó potenciális és tényleges viselkedéseinek kontrollja, mint a mindenkori hatalmak céltáblája – hol tudatosan, hol ostobán, bután, felelőtlenül. Emberkísérletek – háborús és hétköznapi bűnök. Lebutítás-stratégiák. Covid.
Az ember, mint biotechnológiai játszótér. Radikális empírizmus, technokratizmus, a hétköznapokban és a kutatásokban. 
Az ember, mint egyre könnyebbé váló játékszer a politika kezében.
Az élet, mint különleges minőség tudati lebontása.
A BIOLÓGIAI „KEZELÉS” KÖVETKEZMÉNYEI, amit „Mindenki TUD”:
Az Én automatikus, észrevétlen feloldódása az egyénben és a közösségi életben.
„Legyen meg a Te akaratod!”
Az ember, mint az általános, mindent átható auto-experimentalizmus alanya.
„Legyen meg a Te akaratod!”
Posztmodern kollázs-öltönyökkel való felruházás. Demagógia-, és jelszóvilág, a reklámok brutális agressziója által, a politikusok végső elaljasulása.
„Legyen meg a Te akaratod!”
A kultúrától, mint az emberi biofunkcionalitás immanens mivoltától való elszakítás, majd ennek következtében, önkéntes elszakadás.
„Legyen meg a Te akaratod!”
Az ember, mint következmény-lény: tudattalan parancs-teljesítések a hétköznapi viselkedésekben.
„Legyen meg a Te akaratod!”
Emóciók megélésére, továbbadására való képtelenség. Undor „mindentől.”
„Legyen meg a Te akaratod!”
Az ember, mint „nyitott”, határozatlan és véletlen struktúra. Puszta szerkezet.
„Legyen meg a Te akaratod!”
Univerzális deszakralizáció: „semmi sem szent” – ez élet sem, a Föld sem, az univerzum sem, az ember meg pláne nem, és „én sem”…
„Legyen meg a Te akaratod!”
Az ember, mint szellemi, fizikai önmegsemmisítő: „terminátor” önmaga és a világ számára.
Az ember valami selejtes lénnyé vált. A „már semmit sem érdemes csinálni”-ember megjelenése a hétköznapokban és a művészetekben…Az öngyilkosság-tudatba zuhantatott elme…A művész, aki már meg akar halni…(Például: Chris Burden és Rudolph Schwarzkogler, aki meg is hal…)
„Legyen meg a Te akaratod!”

                                                      DE KI AZ A TE?

                       ÉS ÍGY TOVÁBB…UND SO WEITER…AND SO ON…

Ha az ember már nem Ember, vagy ha nincs már Ember, akkor CSAK a SZÖVEGNEK
lehet értelme, merthogy az eltűnt, elveszett, öngyilkos ember már semmire se érdemes.

 „A kollázsember” írása közben az volt a legnehezebb feladat, hogy miféle módon lehet írni a Semmiről. A személyiség személy-inséggé bomlása következtében, ugyanis különféle karakter-szilánkok, bizonytalan cselekvés-töredékek és szándékok, álmok játszadozásaival találkozik az író, a szereplők, lényegében nem tudják hová, kihez tartoznak, mi az úgymond „feladatuk” e röpke létben, ahol tulajdonképpen képtelenek bármit is befolyásolni maguk körül. Szerepzavarokban szerepelnek. Az úgynevezett „cselekmény” lényegében bennük, saját eltorzított „lelkükben” zajlik, melyet többnyire rettenet-féleségek tömegének élnek meg. Mintha önvallomásokban élnének, melyek néha roham-szerűen törnek ki rajtuk, hiszen ők már nem lehetnek hősök, nem lehetnek fontosak, rajtuk csupán „keresztülzuhognak” a kéretlen, váratlan események. Lényegében nem veszik észre önmagukat. És az író csak néz, szemlél, és nem „csinálhat” hagyományos művet, mert akkor hazudna arról a világról, amelyben él. De csaknem mindegy, hogy hol és mikor kénytelen élni, mert a történelem szerint az ember nem képes változni. Így aztán a múlt, mint korhadozó rőzsetömeg üli meg a hátat, a szellemet, a lelket. Behatol a testekbe, a gondolatokba, utat vág magának a már jól ismert tájakon. Sok esetben ismételi önmagát, s ilyen alkalmakkor visszatérnek bizonyos „minták”, mint egy patchwork takarón. Legföljebb egyes nézetek, érzések halványodnak el, lesznek alig halványkékek, de mások meg rubinvörössé erősödnek, életeket követelve.

Fura megvalósultságban társul ide a „nouveau roman” megszületése, és a megszülők alkotta
program, melyben, lényegileg a „klasszikus” regényhősök és szereplők totális személyiségváltoztatása, leépítése, a megszokott cselekmény teljes redukciója, és ebből adódóan, a bennük megjelenített ember, egy, minden addigi szerepét elhagyó, vagy elvesztett, teljes tudati, életmódbeli metamorfózison átesett, velejéig dekadens lénnyé lesz.
A mozgalom felbukkanását, Alain Robbe-Grillet: Radírok című könyvének (1953) megjelenéséhez kötik. A lényeg azonban egy sokkal mélyebb, fel nem tett kérdésben gyökerezik: vajon az „Új Regény” meghirdetői, a tradicionális értelemben vett regény cselekmény-szerkezeti, narrációs, illetve a bennük felbukkanó embertípusokat, korrajzokat mindenestül megutálták, és elutasították, hogy példának okáért tágabb teret, sőt: főszerepet  adjanak a szövegeknek, és egy egészen új regénytípust alkossanak, melyhez a szereplőket is hozzá kell igazítani? Röviden: pusztán szemantikai, szövegtechnikai okai voltak a mozgalomnak? Na és, ami a legfontosabb: az ember. Az alkotásokban szereplő ember-típusok, vajon pusztán írói agyszülemények, vagy társadalmi tapasztalatok vezettek el addig, hogy kimondják: mivé lett az ember? Aztán ehhez az emberhez kellett alakítani a „formát”…Hiszen korábban, például már Kafka is kimondta, de emlegethetjük Jean Cayrol regényeit is, vagy Beckett drámáit, de szerkezeti és jellembéli metamorfózisoknak tekintehtő Nathalie Sarruate „Tropizmusok” című műve 1939-ben…A nyelv és a személyiség elemekre boncolásának igénye, mint vulkán kezdett kitörni az írói tálentummal megáldott agyakból. Csak nem azért, mert többé már nem tudott elrejtőzni önmaga elől az ember? Sem az írók, sem hőseik?

Kollázsemberek között járva, így a XXI. század elején, már nem lehet vitás, hogy a „nouveau roman”, majd a későbbi „nouveau nouveau roman” (1971) bábui és nem hősei, mindennapi, mondhatni hétköznapi lényekké lettek. Az írónak semmit sem kell kitalálnia, csak figyelnie kell. „Passzív szemtanú” figyel „passzív hősöket”, bábukat, akik ugyan emberek, de mégsem azok…Az ember, mint cselekedeteiben, gondolkodásmódjában „véletlen” struktúra…
„Egydimenziós?” Nem, dimenzió nélküli…(Lásd pl. Magyar Miklós műveit!)

                                    VÉLEMÉNYNÉMASÁG és AGYI CSEND.
                Az élet kényszer-módját öntudatlanságában „örömmel!” viselő ember,
                                 aki elfelejtett KIÁLTANI, nemhogy ÜVÖLTENI…
                              CSENDBEN VÁSÁROL, és örül annak, AMIT KAP.
                        Dédelgeti VILÁGUNDORÁT, miközben folyvást ÚTON van…
                                          Les, bámul, MONOTON ZAKATOL…
                                              ŐRÜLT ZAJBAN A L S Z I K
                                   KÜTYÜ-INTELLIGENCIA-módban működik
                                        NEM LEHET többé Ginsberg és 1956
                      Újabb W O O D S T O C K – „Három csendes nap.” (Omega)
N A P R A  LÉPNI  T I L O S ! – KEEP OFF THE  S U N!

()(()()()())))(())))((()))()((())((())))(())))(())(()))((())()())(())())()))()(()(()()))()((())(())(()(()))(()()(
())()))()))((())((())(())(())())(())()(()()(((()))()(())((()(()))(()(()(()(())(())())(()((()(())))()(()(()(()()()
                           ()()()()((()((((()()(()(()(()(()()()((()))()()(()(()())()()((()(()()((
                                  ())()()((()((()()()()()())((()()()()(()()((()()(((()()()))(

„Láttam egykori barátaim létezés, és pénz-haláltusáját
     gyógyszer-, és alkohol-függőségben toporogva tétován,
sorban állva álomért, könnyű néhány órás mámorért
     olcsón megvehető metafizikáért habókos jósnőknél
templomokban kéregetők között az oltárhoz furakodva
     ital után rock-Krisztusokba roskadva
és láttam sírni-képtelen szemeket meresztő ránc-arcokat,
     aluljárókból, utcákról kisöpört koldusokat
de legtöbbet „az itt már nincs többé segítség” félelem-lelkeket
     indulat szakította sárguló faleveleket, üvegeket.”

                  (Kiss Tamás: „Üvöltés-analógia 1968-2015” – Részlet.)

Zárszó

Talán sohasem volt oly nagy szükség ÜVÖLTÉSRE, mint „MOST”.
2016-ban a (P)Art Klubból nőtte ki magát az „Üvöltés Társulat”, és kezdte meg tevékenységét. Az „Üvöltés-analógia” előadásokon kívül számtalan könyvbemutató és önálló filo-art műsorral lép fel a társulat. A covid borzalmai után, remélhetően újra megjelenünk.

A társulat tagjai: Mécs Károly, Pápai Erika, Huzella Péter, Horányi László, Kun Olga, Kuzsner Péter, Kóbor János, néhai Benkő László, Szabó Tíbor, Moldován Gyula, Debreczeni „Ciki” Ferenc, Schneider Szilveszter.
Akik ott voltak a kezdeteknél: Jordán Tamás, és az Upanisadjazz Ensemble:
Dombi Bertalan, Kuzsner Péter, Korponay Zsófi, Tunner Boglárka, Arustei Andrea, Ziskó Olivér, Szolnoky Judit, Petró András, és jómagam, az alapító.

                                                 VÁRJUK VISSZA A NAPOT!