VERS

Varjú Zoltán: Bitangkeringő

Akkor is talpra állnék, ha lába nőne
Odafent, a csillagszórós éjszakának,
Kibillentve Atlaszt a lábaim alól.
Földgömböt gyúrnék, sáraranykövekből
Ragasztanék poklot a mennyboltozat
Fölé, örök Mementónak szánva
Az állandóságban a változót. Szabadjára
Engedve, lábbilincseket kötnék nyakig,
Jeladóba rejteném a távolságot, mázsás
Acélgolyóval ellensúlyozva. Kerék-
Csapágy-házak előkertjében öntözve
Szét, tikkadt, vérehulló fecskefűvek
Szórnák nedveik, míg álmos nyugtalansággal,
Lassú ébredésben törnének kerekek közé, a
Lekoszlott lelkek rabjai; - Bitangkeringő.
Jó lenne talpon maradni mindenáron, még
Féltérdre rogyva is! Öklöt rázva üvölteni
Hangtalan, kitépett nyelvet ölteni! Bitang jó
Lenne, könnyfakasztók könnyeit törölni
Vígasztalón, arcukra fagyott jégcsapokat
Nyitni-zárni, majd újra-nyitni, hátha
Nem kerülnek miatta, Ők is, végleg zár alá.
De nem védi már semmi, a semmilyenségüket,
Sosem volt, csúfondárerényüket sutba dobva.
Lopva mindent, mi mozdítható, becsület-
Tükröket állítva tetszelegnek, halotti leplet
Terítve, élőholtak kivéreztetett avatárjaira.
Még, daccal párosul a gőg, még, cinizmussal
Kart-karba ölt, büszkén röhögve egymásközt,
Kinek lett több halottja, ki az, aki többet ölt.
Ezért, nyugtával kell dicsérni a napot, mert mára
Már, túl sok lett a halott, a gőgös, és a közöny.
A haldoklók pedig, hiába várják tőlük jó sokan,
Nem felejtik el, mikor eljönnek a böjti szelek.
Ugyan, lehet még rajtuk, jókat röhögni, csak
Nehogy sírás legyen a vége, ha emiatt, nagy lesz majd a böjt.