VERS

Handó Péter: A bölcs Öde bölcs elete

Eleték márpedig nincsenek –
jelentette ki
ab ovo
az óvó bácsi. –
Hiába óvnák oly nagyon,
úgyis agybaja vagyon –
fűzte hozzá mellékesen,
a tényszerűség kedvéért.
Ám Ödének akkor még csak
halvány derengése volt
arról, hogy
vannak eleték,
mégis
bizonyos volt benne.
Ödémák nem gyötörték ettől,
és hírből sem ismerte
az isiászt.
A makk, a tök, a piros és a zöld ászról
ugyanakkor már megtanulta,
mit ér, ha
partiban van valakikkel.

Az eleték viszont
titokban mindenhová
beették magukat,
uralomra törtek.
Főképp Öde tudatába.
Rágtak is ott
naphosszat.
Azt, amit épp találtak.
Ettől még
a hivatal kimutatásaiból kimaradt
a fogyasztói magatartásuk.

Eleték márpedig vannak –
jelentette ki toporzékolva,
hisztériaroham kíséretében Öde –,
mert én is egy elete vagyok.

Egy elete, egy hal álla,
nem lehet egy makacs gyerekkel
ujjat húzni –
mondta ki a végszót
az ab ovo óvó bácsi. –
Öde
hadd húzza a nótáját,
a bele után, be
a sarokba,
ide.
Az pont olyan régi,
mint az épület.
Punktum
és pont.

Ödének ez egy
sarkalatos pontjává vált:
ekkortól eletén viselkedett,
míg rá nem jöttek
a homlokán keletkező
ráncokról, hogy
így van,
ebben az állapotban,
visszafordíthatatlanul.
Ez volt az, amit
örömest kiültettek volna még
Öde sírjára is.
De
másképp alakult.

Öde
nem volt hajlandó ehhez
beadni a derekát.
Ebből is látszott,
nem hiába ráncosodik,
akár az összeaszott
szalonnabőr,
valamit bizonyosan tud.
Ezt a valamit elnevezték
idegek játékának, majd
megpróbálták közkinccsé tenni.

Elete, te tényleg elete lennél? –
fordult Öde felé Kati,
a katyúsa, aki
többnyire vaktában
lövöldözte el
a poénjait.
Volt neki bőven,
nem kellet vele
csínján bánnia.
Később mással se,
és mással is.
Már amennyiben megérte.
A delikvens
megéretett rá.

Elete
a kezdetemtől a végéig –
válaszolt Öde
Kati kérdésére, hogy
deklarálja,
kivel akad még dolga. –
Ettől
dagadhatnának a kebleid!

Kati ezt megjegyezte,
s mikor eljött az ideje,
megmutatta, hogy
íme, így van.
Öde beállt miatta,
mint a cövek,
vagy a vén trottyok dereka
a bevásárlás során
az alsó polc mélyére
dugott árutól.
Először úgy igazán állt,
aztán a sorban,
a pénztár előtt.

Elete nagy pillanatának
érezte ezt Öde.
De
nem töltekezhetett belőle
felhőtlenül.
Öde-puszit se
végteleníthetett vele.
E-puszit tartogathatta az
E-térre,
mivel E-téren
sok minden elfér.
Ám a várható
és a váratlan affér
kerülendő itt is.
Erre Öde
hamarosan rájött,
mert rá jöttek,
akár a legyek,
mert E-mindenségben
eletének nem terem ba-bér.

Bassza meg! –
jelentette ki Öde,
ha már ez a feladat
nem rá hárult.
Csupán fusizhatott
E-téren,
ami csöppet sem az igazi,
mivel
magának igazgathatja az ember.
Vezetés ide,
feszültség oda,
jobb is lehetne
egy normál mederben,
benne a mesterfokozat
elérési folyamatában.
A dolog azonban
virtuálisan elcsúszott
vagy elhajlott.
Ennek szögét közhírré tették ki
a kiszögelésben –
Isten úgy se…

Elete ilyet nem tesz –
kántálta az eleték hada. –
Egy vérbeli elete…

Öde belátta.

Tud ez az Öde valamit –
nyugtázták a viszontlátást követően,
sűrű és
porelverő pislantások közepette
a hadhoz tartozók.
Jól kiállították neki
rögvest.

Öde azóta Csekk-kel él.
Csekket ez nem zavarja.
Öde meg bölcsen hallgat arról,
ki fizeti.

Ödének van igaza.

Úgy, ahogy.
Csakis.