Hallod-e
est
vagy látod-e még
az öreg tölgyek törzsén
legördülő harmatcseppeket
repedezett bőrükön
megannyi ostorcsapás
ezernyi mély heg
te nem láthatod ezt
de mond miért
óh est
te nem lehetsz
vak és süket
jössz csak osonsz
csendben felém
sötét szárnyaid szélesre tárod szét
Elfedsz mindent
előled szökik ki lelkemből
a fény
azután oly sötét lesz bennem
úgy fáj idebenn
ráül lelkemre
az éhes sáskák kegyetlen
hada
vajpuha csendemet rágják
és falnak mindent
marnak bántanak
barna ragacsos nyálat
köpnek e vonagló test fölé
hallod-e est mikor
magányom kapuja
nyikorogva tárul
ám te vakra sírt szemeid
lezárod
reám ülsz lehajtod a fejed
nem látod soha meg
foszlányokká rágott
fájó bús lelkemet.
