Varjú Zoltán: Köd takar

Mindenség rejtekezik néhány csepp vérben
Forr a vér, ami végül majd a semmivel összeér.
Idegen tekintetek karolnak belém, a lelkem
Szeretnék, az egyetlen kincsemet, ami még
Megmaradt nekem, ami még, csak enyém.
Ha majd mélyre eltemet a múló emlékezet
Alá, a volt, a van-jelen, és a lesz-jövő is –
Régen elfelejt; Tükörképemmé válik minden
Képzelet. A Styx folyón, ha átkelek, az égi
Óceánok vizén vezet az út, Androméda-köd
Takar, testem létnyomát, már hiába kémleled.
Nézheted: - Mindenség rejtekezik néhány
Csepp vérben forr a vér, ami végül majd a
Semmivel összeér. Vágyak húzzák vissza
Testemet, idegen tekintetek karolnak -belé-
Markolnának tévelygő szellemek. Lelkemet
Akarnák, mielőtt végleg elmegyek, ahonnan
Visszatérni nem lehet, ha időtlenségembe
Tévedek. Tévedek? Én, nem tudom, csak
Kérdezem önmagam és néha tán másokat: -
Mitől lett, ily’ silány a másolat? – amikor a
Teremtő akarat, oly’ tökéletes. A válaszokra
Nem lelek, csak néma hallgatás vesz körül,
Van, ki ennek örül, van, ki lemondóan csak
Legyint. Megint szomorkás lett ez a vers,
Pedig most; Mindenség rejtekezik néhány
Csepp vérben forr a vér, ami végül majd a
Semmivel összeér. Közben ismerős lélek
Ébreszti a lelkemet: - Kérlek, maradj még!
Maradj még, hiszen ma Én megyek, ahol az
Égi óceánok vizén, az Androméda-köd eltakar…