PRÓZAIRODALOM

Ocsovai Ferenc: Víziszony

Az Indiai-óceánon gyönyörű volt az idő. Egyetlen felhő sem alkalmatlankodott az égen, eközben pedig fehér vízimadarak, talán sirályok vagy pelikánok csapatai röppentek fel egy közeli szigetről. A fedélzeten tartózkodók nem tartoztak a szerényebb jövedelműek közé, de közülük is kiemelkedett Örvös Géza, az ingatlantanácsadóból lett vállalkozó.

Valószínűleg ő volt az egyetlen magyar utas a hajón, ám ez csöppet sem zavarta, hiszen mélységesen untatták a saját honfitársai. Olyannyira, hogy ha egy-két magyar szót néha meghallott az angol, spanyol, német és francia kavalkádban, rendszerint elsőként fordította el a fejét és állt tovább. Most azonban semmilyen zavaró tényezőről nem volt szó. Egyszerűen próbálta élvezni a napsütést és figyelte, ahogy a luxushajó lomhán és rendületlenül szántja a habokat.

Kezében valamilyen koktélt szürcsölt, de nem igazán okozott neki felüdülést, mert másik kezében egyre csak a részvényindexet, a bankszámláját és havi kiadásait fürkészte. Természetesen csak a céges kiadásokat, hiszen magánemberként arra költ, amire akar, és akkor, amikor tetszik neki. Örvös Géza ezért keményen megdolgozott, és bizony ezt senki sem vitathatja el tőle. Már el is döntötte magában, mi lesz az esti jutalom, amikor kikötnek az egyik szállodánál: az egyik kis csokibarna fruskával, aki amolyan pincérnő vagy hostess, ugyanis már régóta szemezget.

Ekkor azonban váratlan esemény zavarta meg a jól megérdemelt idillt. Hirtelen remegni kezdett a hajó. Először senki sem vette komolyan, és mindenki nevetgélt, évődött és szórakozott tovább, mintha csak egy szokásos fennakadásról lenne szó. Géza is csak annyit vett észre, hogy koktéljában apró, koncentrikus gyűrűk jelennek meg, majd a következő pillanatban mindenki elvesztette egyensúlyát.

,,Így kezdődhetett a Titanic is” – gondolta az ingatlantanácsadóból lett magyar vállalkozó, akit inkább bosszantott a szokatlan kaland a többiekkel ellentétben, akik pánikolva sikoltoztak, vagy izgatottan videózták az eseményeket. Mind meghalunk, mondogatták különböző nyelveken, de legalább végre történik valami, tették hozzá a nihilistábbak.

A valamire pedig nem kellett sokáig várni. A következő pillanatban örvénylő lyuk jelent meg a hajó jobb oldalától nem messze, és egy óriási, világoskék csáp emelkedett ki a víztömegből, amely egyenesen Gézára dereka köré fonta magát, majd a meglepettségtől ledermedt üzletembert azelőtt rántotta magával a mélybe, mielőtt bárki, bármit is észlelhetett volna. Ezután a háborgó tenger lecsöndesedett, az óceánjáró pedig úgy ment tovább, mintha mi sem történt volna, holott az utasok és a személyzet tagjai között még sokáig beszédtémát jelentettek a történtek.

Ennél a pontnál különös történetünk véget is érhetne minden további nélkül, azonban fontos megemlékeznünk arról is, mi történt Gézával, ugyanis nem, nem fulladt meg, korántsem volt ilyen egyszerű a dolog. Helyette tehetetlenül érezte, hogy egy elsöprő erő húzza magával egyre mélyebbre a sötétség felé, miközben a polipcsáp mind jobban szorongatta. Körülötte szinte csak úgy pezsgett és vajpuhaságúnak érződött az óceán, miközben a nem kívánt hullámvasút, a rémisztő zuhanás egyben olyan volt, mintha egy csillagközi sebességre kapcsolt űrhajóban ülne.

Ez a sebesség azonban hamarosan csökkeni kezdett, majd az őt szállító óriási kar hamarosan megállt, utasát pedig egy sziklapárkányra helyezte. Géza csodálkozva döbbent rá, hogy a tenger fenekén van, viszont valamilyen különös jelenség folytán továbbra is képes lélegezni. ,,Meghaltam volna?” – tűnődött félig hitetlenül.

Hasonló dolgot filmekben is ritkán látott, amúgy meg nem igazán rajongott a fantasztikumért. A félelem helyett azonban a kíváncsiság lett úrrá rajta. Tudta, vagy legalábbis sejtette, hogy az a valami nem akarja megölni. Mégis inába szállt a bátorsága, amikor megszólalt egy mély, kísértetiesen visszhangzó szózat, szinte a gondolataiban olvasva:

,,Nem haltál meg Örvös Géza, ingatlantanácsadóból lett vállalkozó, született Komárom, 1984. április 23-a.”

Ez a valami, amely a bibliai Jahve, Jupiter, Zeusz, vagy valamilyen más istenség ünnepélyességével szólt hozzá, egyszerre keltett benne rémületet és ámulatot. A hang gazdáját sem kellett sokáig keresnie: hirtelen egy hatalmas, több háztömbnyi nagyságú, tintahal szerű őslény bukkant fel előtte, amely szigorúan mérte végig.

Amikor végignézett a teremtményen, Gézának egyszerre jutott eszébe a Kráken, a Leviatán, illetve Cthulhu, amiről Lovecraft novellájában olvasott még kamaszkorában. A szörny legalább kétszer akkora volt, mint az óceánjáró. Valóban négy, a polipokéihoz hasonló, hosszúkás csápja volt a több tucat kisebb mellett, amelyek négyzetes szájának négy sarkából nyúltak ki, amikor eltátotta száját. A négyzetes száj fölött, amelyben rágók és szilák meredeztek, két kidülledt szem ült a tetején, amelyek előre néztek, akár egy emberi arcnál, amely még félelmetesebbé tette a lényt.

Bőre pikkelyes volt, nyúlós, ragacsos és világoskék, testének többi részét pedig egy csigaházszerű meszes váz borította, amely csavart volt, sötétbarna és kérges. Körülbelül olyasmi, mint az őskori lábasfejűek, az ammoniteszek esetében, amelyre azonban Örvös Géza egyáltalán nem gondolhatott, tekintve, hogy középiskolában ki nem állhatta a biológiát. Kizárólag annak élt, ami körülötte volt, amit látott és fel tudott fogni, és mindenekelőtt, amit használni lehetett valamire.

Azt azonban megértette, hogy a furcsa óriás telepatikusan kommunikált vele, így nem lehetnek titkai előtte. Ez a kiszolgáltatottság viszont inkább dühítette, mintsem megrémítette volna. Szerencsétlenségére a lény empata is volt, és megérezte az ingatlantanácsadóból lett vállalkozó gőgjét, aki még mindig úgy viselkedett, mint akinek sietős találkozója van, és mint aki bármikor bárhová elbújhatna elmenekülhetne. Mint akit még egy időtlen, történelem előtti tengeri szörnnyel való diskurzus halálosan untat.

,,Miért nem fulladok meg?” – elmélkedett magában hősünk, de az óriás természetesen minden gondolatát hallotta.

,,Terveim vannak veled, Örvös Géza, ameddig pedig szükségem van rád, biztosan életben hagylak” – kezdte a tintahal, és szavaiba, noha telepatikusan kommunikált, még a mélytengeri sziklák is beleremegtek.

,,Gondolatbuborékomat nem érzékeled ugyan, de úgy vigyáz rád, mint egy búvárharang, amíg kedvem tartja. Ne aggódj azonban: én, akit te szörnynek vélsz, jobban ismerem a kegyelem fogalmát, mint arra te és társaid bármikor képesek lennétek.”

,,Hogyan nevezzelek hát téged? Meddig rabolod még az időmet? Ölj meg, ha úgy tetszik, mert szeretem az életet, de nem leszek én senkinek sem eszköze, sem hírmondója!” – fortyant fel Géza.

,,Az vagyok, aki vagyok. Nincs többé nevem, és nincs is rá szükség, hiszen utolsó példánya vagyok fajomnak. Sok testvérem, húgom és nővérem, sok öcsém, bátyám és fivérem élt korábban e világon az idők hajnalán. Jött azonban a fajtád, és mindez a múlttá lett. Mesterségeteket, a pusztítást olyan művészi szinten űzitek, hogy az elpusztított lényeket immár számon sem tartjátok többé” – folytatta a lény, hangja pedig olyan ünnepélyesnek és éterinek hallatszott, mintha valami ősi imádságot recitált volna.

,,Nekem ezzel nincsen semmi dolgom. Nem én állok ezeknek a környezetszennyező, haszonleső cégeknek az élén, nem vagyok sem az a befolyásos üzletember, sem vezető politikus. Csupán kishal lehetek mellettük, éppen olyan, amilyenként most előtted is állok” – védekezett Géza. A szörny erre gúnyos kacajban tört ki:

,,Ó, ti emberek! Ti emberek jöttök, és mindent jobban tudtok. Ti mentek és tesztek, ügyködtök és haladtok, ti, akik örökké csak nyughatatlanok maradtok. Ti akiknek minden kell, mert úgy érzitek, soha, semmit sem kaptatok. Kicsiny vállalkozó vagy csak, azt mondod, de tudsz arról, ami történik. Mit tettél, hol voltál, amikor tenni kellett volna valamit?”

,,Mit tehettem volna egyedül, amikor mindenki más elfogadja azt, ami van?” – kérdezett vissza az ingatlantanácsadóból lett vállalkozó.

,,Ha mindenki elfogadná, amit kap, akkor nem szórtatok volna ennyi olajat és szennyet vizeinkbe. Nem öltétek volna le ennyi társamat és testvéremet. Nem hódítanátok el nap, mint nap megszámlálhatatlan földet a többi lénytől, noha mohóságotok itt nem áll meg, és az óceánra, az égre, az űrre ugyanúgy fáj a foga.”

,,Mesebeszéd ez csak. Kell a terjeszkedés, a növekedés, a fejlődés, a természetnek meg van éppen elég. Nézz csak itt körül, nincs itt elég alga? Vagy nézd azt a vándorló halrajt! Olyan sokan vannak, hogy megszámolni sem tudom őket! Ha akarnánk, sem fogynának el…”

A tintahal csóválni kezdte fejét. Ropogni kezdtek gigászi tagjai, majd elemelte és lassan végighúzta Géza előtt egyik csápját, miközben egy szépiaszerű anyagot bocsátott ki tapadókorongjaiból. Hirtelen elmosódott a tengerfenéki táj, hősünk pedig egy metropolisz népes utcáján találta magát, talán Tokióban, Sanghajban, Mexikóban vagy New Yorkban. Mintha minden csupán álom lett volna, ami korábban történt.

A körvonalak azonban ismét homályossá váltak, és bizonyos időközönként változott a helyszín, mintha teleportált volna Géza. Előbb egy túlzsúfolt plázában érezte magát, majd egy óriási fesztiválon, tele zajjal és szeméttel, aztán sorra jöttek egyéb helyszínek: háborúk, tüntetések, forgalmas országutak, épülő gyárak, tobzódó turisták és gyári munkás, dolgozó tömegek. Bármit is látott éppen Örvös, megmozdulni sem lehetett a végtelen embermasszában, így hősünk akaratlanul is felkiáltott:

,,Mint egy hangyaboly! Komolyan mondom, annyian vannak ezek, mint a heringek! Ez teljesen elviselhetetlen! Itt még az is agorafóbiás lesz, aki eddig azt sem tudta, mi az!”

Ahogy kimondta ezeket a szavakat, ismét mélyen dörgő kacajt hallott, majd a látomás, amelyet a szépia idézett elő, szertefoszlott. Géza ismét a sziklapárkányon volt az óceán mélyén, a leviatán pedig még mindig őt bámulta hatalmas szemgolyóival.

,,Te magad mondtad. Akár egy óriási halraj, nemigaz? Vagy jobban tetszene, ha sáskarajhoz, vagy gombaspórákhoz hasonlítanám a fajtádat?” Látod-e már, miről van szó? Csak mentek és tesztek, szaporodtok és szétszóródtok, termeltek és fogyasztotok, miközben elfogy körülöttetek a tér és a levegő. Lassú, kártékony öngyilkosságotok azonban olyan, mint a… mihez is hasonlítsam? Akár a passzív dohányzás. Te dohányzol, Örvös Géza?”

,,Nos, olykor rágyújt az ember” – vallotta be nyíltan Géza a tengeri szörnynek.

,,Akkor tudnod kell, hány másik embert sodorsz veszélybe, amikor közvetlenül mellettük teszed ezt. Hány embernek, vagy hány élőlénynek kell elpusztulnia azért, mert még mindig vakok vagytok, és tudjátok, mégsem látjátok, mégsem akarjátok beismerni még önmagatoknak sem, mi, mivel jár.”

,,Szóval valamiféle élősködőnek tartasz minket? Hát akkor pusztíts el, vagy kímélj meg, de ne fárassz ezekkel az általános iskolásoknak szánt eszmefuttatásokkal. Nem érek rá erre.”

,,Kártevőkre és nem kártevőkre, az élet minden alkotórészére: így rátok is szükség van. Szerepeteket azonban eltévesztettétek, utatokról eltévelyedtetek, a számadás pedig elkerülhetetlen. Mi türelmesen vártunk, és egytől egyig elpusztultunk végtelen türelmünk, jószándékunk és békeszerető természetünk miatt. Azonban a túlkapásokat ellensúlyozni kell. Ha nem változtattok rövidesen és drasztikusan, kiáradnak a tengerek, és egy új özönvíz fog csapást mérni bűneitekre.”

,,Remek. És nekem ezzel az egésszel mi dolgom van tulajdonképpen, ha szabad megtudnom?”

,,Esélyt szeretnék még mindig adni nektek, holott nem feltétlenül szolgáltok rá. Szeretnélek megkímélni titeket, ezért téged választottalak hírvivőnek. Menj és hirdesd szavaimat, légy a prófétám, de ne élj vissza lehetőségeiddel. Egyedüli küldetésed, hogy rávedd a makacskodó embert arra, hogy vegyen vissza, s tartson mértéket. Ha ez megvan, küldetésed véget ér.”

,,Mi lesz, ha nem vállalom el ezt a küldetést?”

,,Nincs választásod. Vagy engedelmeskedsz hívó szavamnak, vagy halálra ítéltetsz. Nem általam, mert én elengedlek téged. Saját gőgöd és önzésed, saját gőgötök és önzésetek által.”

,,Engem ez hidegen hagy. Ha meg kell halni, hát meg kell halni, de nekem senki se mondja meg, mit tehetek és mit nem. Az ember szabad, független lény, aki arra született, hogy uralja a természetet, nem pedig arra, hogy a fullajtárja legyen. Én részemről itt kiszállok.”

,,Választani óhajtotok, hát választhattok. Menekülhetsz a sorsod elől, de akkor városaitok, üzemeitek és szállodáitok, száz nyelven beszélű tornyaitok és százfejű hidráitok ugyanúgy fognak romba dőlni és a sivatagban porosodni, akár Ninive vagy Babilon egykor dicső falai. Nem előlem futsz el, hanem magadat csapod be, bukásodnak az oka pedig, ember, éppen tenmagad leendsz, ha majd elnyel végül a cethal.”

Ennyire emlékezett Örvös Géza, ingatlantanácsadóból lett vállalkozó az elhangzottakból, mert ezek után, noha folytatni szerette volna érvelését, buborékfelhőbe burkolózott minden, az óriás köddé lett, ő pedig hirtelen felébredt és kabinjában találta magát ismételten az óceánjárón. Az ágy melletti asztalon ott volt még a félig megivott koktél, és minden más is a szokásos helyén.

Biztosra vette, hogy az egész csupán álom volt, és miközben a többi utast faggatta a történtekről, megerősödött ebbéli vélekedése, mert senki nem emlékezett semmiféle incidensre, ami a hajóval történt volna. Több emelet magas polipcsápokra pedig pláne nem, de ezt már Géza meg sem merte kérdezni.

Érezte azonban, hogy valami megváltozott. Mintha megszállta volna a Szentlélek, mint a tűznyelvek egykor az apostolokat, olyan melegség járta át, és úgy érezte, mennie kell és tanítania, a lénynek pedig mindenben igaza volt. Felnyílt a szeme, és látta már a fedélzeten lévők képmutatását és kicsinyességét. Az egymás után megvett és eldobott ételt, italt, és használati tárgyakat, a pazarlást, a nemtörődömséget és közönyt, az unott beszélgetéseket és a nárcisztikus kéjelgést, ahogy mindenki saját álomvilágában élt, és egymás után töltögette fel nyaralási fényképeit a különböző közösségi oldalakra.

Ettől a pillanattól kezdve az ingatlantanácsadóból lett vállalkozó átvedlett vállalkozóból lett igehirdetővé, és innentől fogva rendszeresen szóba elegyedett a többiekkel. Látomásáról nem beszélt, mert tartott tőle, hogy bolondnak nézik, azonban mindenkinek beszélni kezdett arról, hogy minden, amit fontosnak tartanak, szükségtelen, és, hogy a zaj, ami körülvesz minket, a tömeg, amelyben hömpölygünk, mennyire kibírhatatlan. Éppen úgy, ahogy az az ő látomásaiban is szerepelt.

Próbálta a tenger háborgó hullámaihoz hasonlítani a zűrzavart, példabeszédeket tartott, ugyanakkor vállalkozóként szerzett tapasztalatait is igyekezett kamatoztatni, hogy meggyőzze hallgatóságát, azonban minden reménytelen volt. Ahogy teltek az évek, egyre több energiát fektetett a dologban, de egyre kevesebben figyeltek oda rá és hittek bármiben is. Sokan gúnyolták és kedvelt céltáblája lett különböző internetes mémeknek, üzleti partnerként szerzett hitelét pedig teljességgel elveszítette.

Eleinte készült vele ugyan pár interjú és riport, de inkább fura csodabogárnak tartották a tanításaival együtt, és a klímakutató és jövőkutató szakemberek, az aktivisták és politikusok, sőt még az influenszerek is egyöntetűen elutasították. Főleg, miután elkeseredettségében végül beszámolt a nyilvánosságnak az óriási ammonitáról, amellyel azonban csak még jobban elszigetelte magát az emberek szélesebb tömegétől.

Eközben úgy rémlett neki, mintha még mindig a luxushajón lenne, a fémszörnyeteg pedig olyan volt, mintha egyre nagyobbra nőne, és mintha egyre többen utaznának rajta. Végül már úgy tetszett, az egész emberiség ugyanazon az óceánjárót hánykolódik, mintha Géza egy új Noé bárkájáról tekintené a világot. Minden pillanatban úgy tűnt, elsüllyedhet a hajó, azonban azokat, akik erre akár a leghalványabb megjegyzéseket tették, rögtön egy előkelőbb lakosztályba helyezték, a szobájába zárták, vagy egész egyszerűen csak kidobták a fedélzetről.

Hősünket azonban szórakoztatónak vélték és megtartották, így arra járt-kelt, amerre tetszett neki. Hamarosan azonban ismét váratlan dolog történt. Éppen olyan, mint azon a bizonyos napon, amikor Gézát magához hívta küldetése. A hajó rázkódni és recsegni kezdett, lassan az oldalára billent, és hatalmas, tátongó örvény jelent meg, amely lassan magába szippantotta. Közben négy óriási polipcsáp nyúlt ki a tengerből és magával rántotta a hajót valamennyi utasával együtt, akik kíváncsiságukban az utolsó pillanatban is felvételeket készítettek, vagy pedig hahotázva konstatálták, hogy a hóbortos Szent Géza apostolnak (ahogyan Örvöst csúfolták) még a végén igaza lesz.

A hajó ugyanúgy száguldott a mélybe, mint annak idején Géza tette, mígnem a tengerfenéken szembetalálta magát a szörnyeteg meredő tekintetével. Egyszerre minden ember átérezte és átlátta a lény érzéseit, gondolatait és fájdalmait, és bűntudattal teli szívvel, pánikolva próbáltak szabadulni a hajóroncsból, noha ugyanúgy tudtak a víz alatt is lélegezni a szörny buborékjának köszönhetően, akár a felszínen. Géza tudta, hogy már késő.

,,Megtettem, amit tudtam.” – mentegetőzött sztoikus nyugalommal az ingatlantanácsadóból és vállalkozóból lett igehirdető.

,,Megtetted, azt mondod, mégis minden rosszabbra fordult csak azóta, mióta utoljára láttuk egymást. Mélységesen csalódtam bennetek, akárcsak elpusztult fivéreim és nővéreim, öcséim és húgaim tették. Annyit mondok neked, hogy addig nem hagyhatja el senki sem a hajót, és addig senki sem mehet vissza a felszínre, amíg nem értik meg igazán a szavaidat. Folytasd hát, mutass nekik utat, és prédikálj nekik itt a mélyben!” – visszhangzott a monstrum orkánként rezgő basszusa.

Géza attól fogva tovább folytatta szónoklatait a hajó csapdába esett utasainak, akik közül néhányan nagy hévvel, néhányan lankadó érdeklődéssel hallgatták. Voltak azonban olyanok, akik átkozódtak, vagy makacsul próbáltak máshogyan kiutat találni, vagy éppen tovább gúnyolták Gézát fanatizmusára hivatkozva. Őket azonban általában a lény inasai, az embernagyságú sellőemberek és tengericsikók taszigálták vissza a többiek közé villanymotoros háromágú szigonyaikkal.

Úgy tűnt azonban, sem a bábáskodás, sem az erőszak, sem a szép szó nem segíthet többé. Az emberek egy idő után megszokták helyzetüket, és nem foglalkoztak többé semmivel. Élelmük volt bőven és mindennel ellátták a hajót, így a mélyben is tovább folytatták korábbi életüket. A hajót lassan fekete, mérgező felhő borította be, és a környező vizekre is átterjedt a szemét és a métely. A lény szomorúan csóválta a fejét, és visszahúzódott a sziklák közé, majd leereszkedett egy mélységesen mély tengeri árokba.

Géza azonban ezek után is rendületlenül folytatta prédikációit, noha az érdeklődők száma egyre inkább csökkent. Sőt, egy idő után egészen megvolt róla győződve, hogy közönsége, akinek tagjai jobbára egymással foglalkoztak, lassacskán egyre inkább elveszíti emberi vonásait és szardíniákhoz kezdenek hasonlítani, a hajó maga pedig mind inkább olyan, mintha csupán egy rozsdásodó konzervdoboz volna.

Az ember-szardíniák hatalmas tömege egyre élénkebben és kétségbeesetten ficánkolt, és minél gyorsabban kapálóztak, annál többen voltak, annál kisebbek lettek, a víz pedig egyre inkább besűrűsödött és megfeketedett közöttük. A végén már nem is halakhoz, sokkal inkább planktonhoz hasonlítottak, és Géza érezte, ahogy minden oldalról hozzádörgölőznek a hasonszőrű, hulladékot lakmározó és a többieket taszigáló lárvák és egysejtűek.

A koordinálatlanul sodródó tömeg egyre mélyebbre süllyedt és egyre kevésbé tudott lélegezni, miközben kétségbeesésükben már egymást kezdték el felfalni a tagjai, mégis egyre többen és többen lettek. Ekkor azonban sötét árnyék vetült a népes planktonközösség felé, amelynek vonalai egy gigantikus kék bálnát rajzoltak ki, amely a hullámok hátán egyre gyorsabban haladt feléjük, amíg lehetett látni, ahogy éhesen tátja feléjük óriási száját.

,,Tényleg meg kellene tanulni úszni” – állapította meg Géza, aki csodával határos módon fennakadt a bálna rostáján és egyedüliként életben maradt. Végignézett magán. Látta a csápjait és rágóit, amíg érezte, hogy valamiféle páncélozott csigaház fedi be rétegenként a testét, és már talán ő maga is egy matuzsálemi korú szörnyeteggé vált, fajának mintegy utolsó példányává, egy hatalmas, megfásult ammonitesszé. Örvös Géza, az ingatlantanácsadóból lett vállalkozó és igehirdető azonban erre egyáltalán nem gondolhatott, tekintve, hogy világéletében ki nem állhatta az ilyen dolgokat.