VERS

Lövei Sándor versei

Álmatlan éjjelen

Álmatlan éjjelen
a távoli hegyeket kémlelem,
a fekete parttá simuló
hegyes csúcsokat.
A másik oldalon tenger van,
fjordok fodrozódó végtelenje,
ebbe az áradatba merül a nap,
ha tüzét a földön elégette.
Ködöt gőzölögve
párás fellegekké kavarog
parazsa,
az örökös éjszakák zavaros vize
nem tudni kiveti e hajnalig.
Ha mégis, felemelkedik az égre,
meleg fényére várni kell,
sokáig kikötők dagály-hidegét hordozza
a szél,
mire a meleg ideér.
Ha megvirrad, tudom, még nyár van,
lassan gerjedni kezd a vérem,
mikor a fönti kéken sugarak
hullanak rám,
álmatlanságból ébredek,
újra látom az életet,
az izgága leveleken ellüktető
erek fénylenek.

Késő délutáni vihar

Mikor meghasad az ég lemeze,
a fenti lég- fekete,
hirtelen vált acélos -fehérbe.
Mintha a kihűlt nap zuhanna rád,
elfelejted, hogy az éjszakát vártad,
a holdvilágos tájat.
Fagyos derültséggel virrad rád az este,
hirtelen beleolvadnak a fák
a jéghideg szürkületbe.
Az ömlő eső árja leránt a sárba,
bokorral, virággal úszol el,
dermedt havas-kásába fagyva
kidob a múló vihar után
a csatakos szél a partra.
Az alkony derengő melegénél
magadra ismersz,
forró nyárból kerültél ebbe a latyakos
télbe,
és elázott madárként nézel
a búcsúzó fénybe.