A. Gergely András: Cédrus-árnyék (egy lövöldözős regény helyett)

Péterfy Gergely regényeinek jelenetsorai rendre a párhuzamos másként-látás, a többszempontú átérzés, a lehetségesnek reálisba fordult megannyi alakzata révén bomlanak ki. Már amikor bomlanak, s nem csupán bonyolódnak, sűrűsödnek, csomósodnak, akkor is rendre valamely bukástörténet a megnemesítő komponens, rendszerint valamely történeti kalandba gravírozott stiláris bravúr a morális szövegképződmény alapja is. Úgy hőstelen hőstörténetek, hogy azért a szépségei már méltósággal jelzik a lehetséges eszményiségek vagy mitikus történések íveit. Hogy-hogynem, ezúttal a Dunakanyar fényeit, meg a viharvert pilisi erdőszéleket, meg a nyolc falu sors-emlékezetéből összerakott helytörténeti eseménysort kapjuk, aminek ugyancsak ismerjük előzményeit a Kitömött barbár vagy a Halál Budán lapjairól. Meg aztán a Péterfy-életmű java része szinte belemasírozik valahol a zebegényi kanyar atmoszférájába és a dunai levegősség csáberejébe, így A golyó, amely megölte Puskint lehetne éppenséggel a dunai jobbpart intim históriája is. Fontossá válik (s mitől s hogyan, majd lássuk meg) az is, hogy a megszokott 17-18. század kaotikusságában, bécsi sétányon, arisztokrata ebédlőasztalok között, sátrak melegében vagy hegyi kanyarok csuszamlós sarában otthonos szereplők helyett ezúttal a 20. század lesz a közeg, az élettörténetek pedig átívelik a sorsválasztás lehetetlen korszakait és árnyait, jószerével a húszas évektől napjaink húszasaiig. Sokan voltak olyanok, akiknek a Duna-partokkal kapcsolatos volt az irodalomban emlékező erővel megjelenítő szerzői művük, s ezek közé lép Péterfy, akinek ez a sosemvoltfalu mégisvoltháza úgy lesz szimbolikus központ, hogy ezek egyike sem lehetett soha. Viszont annyira élő, hogy itt áll a cédrus, mely ritkaságával fényes, és itt zajlik a regény java, lövöldözés nélkül is (avagy hát abból is többeknek jut bővebben, ha másképp nem, virtuális poklokban).

Lekéstem a mű friss hozsannázó fogadtatásáról. Egyben arról is, ami értetlenség felhalmozódott a mű nyomán. Hogy hát sajnálatosan szemernyi Puskin nincs benne – s hát nincs is, de ettől még poénos a címválasztás…; meg arról is, hogy ha egyáltalán megáll ez a képzet, az énelbeszélő maga az író lenne (amúgy ki más is lehetne, de itt vagy hárman vannak még…!), s központi témája egyértelműen az Olga iránti vonzalom, a besemteljesülhető szerelem, amelynek előterében a cselekmény ívét vezető narrátor elfogultsága bizonyos Waldstein Péter klasszika-filológus nagyapa felé fordul, avagy hát kisebb filológiai esszékben is kapunk különlenyomatokat a mellőzött professzor kultúratörténeti eszmefuttatásaiból…; vagy hogy sodródunk a történéshiányban és eseménytelen unalomban, jár vele emlékforma tájak, életforma halálok, rendszerforma káoszok, kortalan korok és embertelen emberek közötti értetlenség gazdag tárháza, sőt még az emlékezeti munka is ide van, melyben a máskor színjáték-díszletek közt zajló dramaturgiai csetepaténak álcázott szavak összekötő kompot formálnak múlt és jelen között, sőt alkalmilag állandósult hajójáratot is, egyszerre vagyunk három színtéren is, meg leginkább ott, ahol a varázslat történik, s ameddig egyáltalán lehet még varázsról beszélni. Meg hogy nincs is itt énelbeszélés, vagy ha van, hát több is van, s hogy időcsúsztatások vannak az elbeszélők kora és tájékozottságának bázisa között, meg egyáltalán, mitől érdekes (és kinek) egy szürke leányka kimérten szürke választékosságú klasszika-filológus papával, majd balesetbe rokkant házassággal, majd baleset nélküli még zűrösebb életvilággal és az iránta lobogó még képtelenebb egyéniség önrajzával…?

Félek, valahol másutt időzöm, miközben a kritikai szigor tempósan elveri Péterfy könyvén az értetlenség szempontjait! Miközben szituációinak többsége iszonyatosan kompakt, emberi arcainak sokasága metszően hiteles, s még akit volt szíve elpusztítani regényében, a Ferenc nevű jövőhordozót, aki élő cáfolata lehetett volna több sorscsapásnak is, még vétlen sorsának drámája is a kötet szerves része úgy, hogy nem igényel didaktikai magyarázatot. Sajnálni lehet őt, én is megtettem, de Péterfy nem „múltat rekonstruál” vagy Baltazár főhőse nem egyszerűen csak méltatlan ügynök – hanem arcok, karakterek, figurák, ismeretlen ismerős regényalakok ezek mind-mind, a Puskin meg azért került a fókuszba végül, mert izgi lenne valóban egy golyóbis mozgása nyomán elszámolni a nemzeti költő méltatlan rangja-múltával. Vagy ilyesmi – mindegy is. Nem kell hivatásos kritikusnak lenni ahhoz, hogy egy regény élvezhetőségében ne az legyen a legnagyobb akadály: „a regény fikciója szerint 2016-ban megjelent a Kalligram Kiadónál a két tudós, Waldstein Péter és Baltazár levelezése, viszont ebből a forrásból semmi nem olvasható a regényben…” (saját érdekében hadd ne idézzem szerzői névvel!).

Még akkor is, ha látszólag „a történelem körbe jár”, mert száz éve is hun-magyar lelkület állt a hitleri világ előtti befogadó gesztussal, meg most is ez járja – ez nem egy regényelemzési szempont! A fájdalmas kritikai érdektelenség pontosan azt a Waldstein-i világot teszi halottá, amelynek még pozőr alakjaival, familiárisan muris szituációival minimális értelme és szépsége volt! Tea-illata, méltó hagyománya, reménynek való öröksége. Kell hát ezt lerántani a kivágott cédrus árnyas menedékének szintjére? A turul-álmítosz-erőszakkultusz termőtalajára? Bár, az is igaz, ott már lehet, mostantól kritikákból is leginkább az ilyenek szöknek szárba majd. S akkor még mindig előttünk jár Péterfy, aki digitális nomád szakácsként padlizsánt szervíroz vagy vörösboros gnocchit – de legalább nem kell álturul álsámánokkal vitatkoznia egy cédrus árnyékán. (Hát, talán ezért lett kisebb Puskin golyójának regénybeli jelentősége is!)