VERS

Lövei Sándor versei

Havazás napján


Havazás napján
kopaszon kéklik a járda

a megsárgult gyepszalag
utoljára még bejárja
a garázsig az utat.
A levegő sűrű lesz
nehéz kristály üveg,
hallgatózni kár ilyenkor,
némább a föld
a halott bolygóknál.
Mire az első hópehely eléri a légkört,
már fehér éjszakára készül a város,
hajnalig virrasztó szélre,
kovakő szürke égre.
Minden elcsendesedik
szív-ütőnyi dobbanással
rázzák le magukról a füzek
az erkélyre tompán hulló
hócsomókat,
az alvók álmaiban
az eltorlaszolt völgy
zománcozott kád,
amiben meztelenül fürdenek a fák.
Reggelre dunnák alatt rekedt
lakók hallgatják
a kertek tehetetlen nyugalmában
a pincékből kihallatszó mályvák
szuszogását.

Éjszakai csendélet


Önfeledt nyugalomban alszik,
felette egyetlen telihold a magaslat.
Az arca kék bolygó,
álmokhoz hűlt
túlvilági égitest.
Úgy lesem mintha az űrt figyelném,
szemem virrasztó távcső
a galaxisban,
álmait akarom kikémlelni,
csillagnyi gondolatainak kuszaságában
vajon hol jár,
ebben a hideg éjszakában.
Mire a hajnal rám dereng,
eltűnik róla a kékség,
mint aki már az új napra
készül,
lassan a tekintete elsötétül,
újraéled,
földközeli derengésben
mosdik az arca,
megint a közelemben érzem,
mintha nem is bolygó lett volna az éjjel,
átölel,
testén melegedő fénnyel.