PRÓZAIRODALOM

Torma István: Ibolyka, mi van veled mostanában?

Elmesélem legnagyobb titkomat, amit soha nem meséltem el senkinek, pedig már mesélhetném, mert akik szereplői voltak, azok nem ezen a vidéken élnek, meg sok idő telt el azóta.

Annak idején új feleségem főiskolás lányával lettünk egy új család. Hosszú munkahelyi ismeretség és a válásom után kerültünk egymáshoz közelebb. A lányát kicsit később ismertem meg. De kezdjük az elején.

Inkább csak beszélgettünk, jól esett összefutni, vagy integetni neki a kocsiból, ha valahol megláttam. Egyszer épp gyalog ment hazafelé, amikor utolértem kocsival. Felvettem, megkérdeztem, elvihetem-e? Beszélgettünk, majd elég hamar kiraktam, mert én már majdnem hazaértem. Neki még kellett gyalogolni vagy tizenöt percet hazáig. Otthon jöttem rá, hogy mennyire nem voltam előzékeny, hiszen egy kis kitérővel hazavihettem volna.

Másnap megint utolértem, lehet, hogy ebben már volt valami szándékosság is. Felvettem, mentegetőztem az előző napi bénaságomért, különös tekintettel arra, hogy mindig megörülök neki, ha látom, vagy ha integethetek neki, és hiányozni szokott, ha már régóta nem futunk össze.

– Ezzel én is így vagyok – mondta, és még bele is pirult.

– Sietsz?

– Nem, a lányom csak órák múlva jön haza a suliból, tegnap már megfőztem, nem sietek sehová.

– Elrabolhatlak egy kicsit?

– Hát, tulajdonképpen igen… De hová?

– Azt még én sem tudom, menjünk ki a városból.

Kisváros volt, hamar elértünk az erdő szélére, volt ott egy nagy mező, a kellős közepén megálltam a kocsival. Kiszálltunk és azonnal egymás nyakába borultunk. Karjait ugyan a melle elé húzta, de nagyon jó volt megölelni egymást.

– Ki vagy te?

– Elvált vagyok, van egy kislányom, Pesten neveli az édesanyja. És te?

– Én is egyedül élek, meghalt a férjem, van egy nagy lányom, főiskolás.

Amikor megöleltük egymást, rám valami hihetetlen érzés tört. Sokat gondolkoztam ezen, amíg rá nem jöttem, hogy akkor harminc-egynéhány évesen, életemben először szeretetet kaptam valakitől, és viszont is szerethettem! Felszabadultam egy nyomás alól, a szeretetlenség nem is tudatosult préséből, repülni tudtam volna!

Rövid idő múlva, mikor kicsi lányom éppen nálam töltötte a hétvégét, összehoztam őket. Bármennyire is boldog voltam kedvesemmel, ha rajtuk nem láttam volna, hogy elfogadják egymást, nem maradtunk volna együtt! (Előtte pár hónappal jártam így egy gyógyszerésznővel, akivel kerülgettük egymást, majd egyszer beállítottam a gyógyszertárba a lányommal, hogy mit szólnak egymáshoz. Még jó, hogy a lányomnak nem szóltam előre, mert a gyógyszerésznő bizony csúnyán elhúzta a száját, nem kellettem neki így, hogy gyerekem van. Lányom különben mindig biztatott új kapcsolatokra, nem volt féltékeny, szerette volna, ha újra boldog lennék.)

Párom is összehozott a lányával, és akkor történt meg az, nem is tudom, hogy örömnek, vagy tragédiának nevezzem, hogy egy pillanat alatt beleszerettem a nagylányba. Ez őrület volt, hiszen szerelmes voltam az anyjába, boldogok voltunk, nem volt semmi hiányérzetem, ráadásul ez erkölcstelenség is volt, még ha nem is tudott róla senki, csak a lány, meg én. Vagy csak én?

Mindent megtett, hogy nőnek lássam, tessen nekem, mindezt mindig úgy, hogy azért soha nem lehettem biztos a dolgomban. Nagyon jókat beszélgettünk, kerestük mindig egymás közelségét, a sok véletlennek tűnő egymáshoz érést. Simogatással is felért, ha valamit egymásnak átadtunk, ahogy összeért a kezünk.

Soha nem beszéltünk arról, hogy tetszünk egymásnak, évekkel később mondtam ki, hogy szeretem, amit szemrebbenés nélkül viszonzott is. Igen ám, de a magyar nyelvben ebből még nem derül ki, hogy szerelemmel, vagy szeretettel szeret-e valakit az ember. Mindig ez a kétértelműség, ez a bizonytalanság, ami hol flörtnek látszott, hol a nevelőapa iránti szeretetnek, részemről meg gondoskodásnak, kedveskedésnek. Egyszer karácsony körül megöleltük egymást, nagyon hosszan, hihetetlen érzés volt. Puszilgattam a haját, nyakát, vállát, ő meg csak szorított. El kellett engednem, mert bármikor bejöhetett volna valaki, és ezt az ölelést nem tudtuk volna megmagyarázni senkinek.

Ugyanakkor szerettem az édesanyját, nem tehettem meg, hogy megcsalom a lányával! Ráadásul soha nem voltam biztos, hogy valóban kellenék a lánynak, bár ezer kétértelmű jelét adta szeretetének, tetszeni akarásának. Egyetlen egyszer közeledett felém csillogó szemekkel, ami elől rémülten menekültem, talán, meg akart csókolni! Benne is megvolt a tabu érzése, és mégis minden porcikája jelezte, szeret! De ha biztos lettem volna benne, akkor sem tehettem volna semmit! Ez eleve egy őrület, hogy az ember egyszerre két nőt szeret, kíván, ráadásul anyát és lányát!

Gondoltam, az idő majd megoldja, de nem. Eltelt vagy öt-hat év, amikor, hogy idegileg ne őrlődjek fel teljesen, és mert mindkettőjüket szerettem, elhagytam őket. Az irántuk érzett szeretetből hagytam el őket!

Valami ürügyet mondtam, hazudtam, sumákoltam, tulajdonképpen úgy jöttem el, hogy szándékosan teljesen eláztattam magam, méltatlannak tettetve magam a szeretetükre. Még ittam is, pedig úgy utálom az alkoholt, hogy el nem tudom mondani! Egy-két műbalhé, éjszakára történt kimaradás után (egy padon aludtam a parkban), kölcsönös megegyezéssel eljöttem végleg. Azt a képet hagytam bennük, azt a képet kellett hagynom bennük, hogy méltatlan voltam a szeretetükre, szerelmükre. Elhagytam őket, mert mindkettőjüket szerettem, szerelemmel szerettem, még ha nem is egyformán és nem is ugyanazért. Három ember boldogságát kellett megölnöm a tisztességért.

Nem biztos, hogy megérte…