VERS

Varjú Zoltán: Lassú menetben áll

Még pár lépés, még egy utolsó sóhaj
Visz tovább, térdem lassú menetben áll.
Mozdony sem fújtat, néma a becsület,
Füstöt okád a fájdalom, korom szitál,
Sötét eső mossa le a csend mélyibe,
Ahogy a sebzett föld, a lélek felkiált.
Riadt szemekben ül meg a félelem,
Üres terekben megrekedve réveteg,
Semmibe látnak a reszkető kezek.
Míg másoknak nem számít más,
Mint a kényelem, addig a halál aratja
Le meggyötört testünket, a cinizmus
Bábjai előtt. Hallgat most a gyávaság,
Ordít a bűnös cinkosan, megszakad
Benne az ér és az elvakult gyűlölet.
Itt most halni vágy, aki nem szabad,
Hajcsomóját sepri fel a kínzó rémület,
Megaláztatástól megkísértve bújik föld
Alá, ahol dohos pince mélye rejti el.
Túlélni minden áron, küzd az elme,
Küzdenek legbelül az emberi ösztönök,
Fényre vágynak kihunyt lángok éjsötétben,
Fényre vágyom Én is, fényre, ami mindörök!
Peronra szorult a sárgarózsa csillag
Földre dobva könnyes sár alatt hever.
Gyönge kislány dobta el, szíve rég halott,
Múltja lett a test, a lélek nem felejt.
Még pár lépés, még egy utolsó sóhaj
Visz tovább, térdem lassú menetben áll.
Merre visznek, nem tudom ma kedves,
Emlékedtől szép a táj, odvas lécben
Szú se perceg, csókra éhes tán a száj.
Mézben úszik, tej füröszti kecses bájad,
Tegnapomban rám köszön. De jaj a délibábnak,
Férfihangú emberállat ordenárén felröhög,
Síp süvölt a mozdony rándul egyet, vagon
Koccan, meg se moccan most az ember,
Szótlan tűrnek sorsot ezzel, künn az eső
Után köd szitál. Messze visznek árnyak -
Lesz-e visszatérés, lesz-e megbocsátás
Testvér? - válaszára vár a kérdésfeltevés.
De tudjuk jól a szó ma fájó, tudjuk jól…
A szó már túl kevés. Ma tenni kell, ha fáj is,
Ma tenni kell! – mert újra eljöhet a rettegés.