Csikai Gábor: Corvin-köz

(Tragikomédia három felvonásban)

Bár az ember utólag mindig szépen lekerekített egésznek érzi a vele megesett egyes történeteket, a valóságban ez messze nincs így. Például az a történet is, melyet most akarok elmesélni, játszódik december közepén, december végén meg tavasszal, és mégis nagyon röviden elmesélhető, valamint játszódik a Budapestről Győrbe tartó vonaton, a Blaha Lujza téren, a Corvin köznél, a mögötte lévő, akkoriban még elég ledurrant Józsefvárosi részen, a Szabadság-híd budai hídfője mellett a Duna-parton, majd végezetül a Műszaki Egyetem aulájában, és mégis emlékezetemben teljesen a Corvin közhöz kötődik. Annak ellenére van ez így, hogy pont a Corvin köz az, ahol lényegében a legkevesebb időt töltöttem az események alatt, sőt a konkrét közön talán át sem sétáltam. Szóval érdekes dolgokat tud produkálni az ember memóriája, ha 10-20 évvel korábbi eseményekre tekint vissza.
Most pedig akkor tegyük ezt, irány a 2000-es évek eleje, és a Keleti pályaudvar, illetve, mivel azt nem soroltam fel a helyszínek között, így rögtön maga az este 6 óra 25 perckor Győrbe induló gyorsvonat. Egy kis díszletezés: természetesen klasszikus kék vagonokat képzeljünk el, koszos, nyolcszemélyes fülkékkel, barna műbőr ülésekkel, melyek 3 másodperc alatt ragadtak rá az emberre, meg permanens húgy- és cigiszaggal (akkoriban ugyanis még volt dohányzó szektor a vonatokon, és bár mindig a nemdohányzó részen ültem, de mivel az a terület sem volt hermetikusan zárva, így nyilván oda is átszivárgott a szag). Na, ide telepedtem én le hazafelé tartva, aztán, mivel egyedül tartózkodtam a fülkében, le is húztam az ablakot és bámészkodni kezdtem.
– Helló! – köszönt rám hirtelen valaki, mire én egyből odafordítottam a fejem, és Ramónát – ilyen nevet még nem használtam a történetekben, ezért nevezzük így – pillantottam meg. Őt még Győrből, a gimiből ismertem, évfolyamtársam volt, egy vékony, magas, szőke, kék szemű csaj – ergo pont az esetem. Bár igazándiból sok mindent nem láttam belőle, mert egy akkoriban divatos, hosszú fekete szövetkabátot viselt, meg sapkát, így az arca töredékéből sikerült azonosítanom, ami tőlem merőben szokatlan csúcsteljesítmény volt. Ez azért sem számított könnyű feladatnak, mert annyira nem is ismertem, talán egy-kétszer ha beszélgettünk a gimi 4 éve alatt, tekintve, hogy inkább humán beállítottságú volt, én meg nem túlzottan.
– Szia! – köszöntem vissza mosolyogva, aztán, hogy ne tűnjek teljesen ütődöttnek, megkérdeztem: – Hazafelé? – Nem mintha ez egy túlzottan értelmes kérdés lett volna, mikor éppen a győri vonat mellett sétál egy bőröndöt húzva maga után.
– Persze! – válaszolta, és egy kicsit le is lassított az ablakom előtt.
– Akkor szállj fel ide, tök üres ez a fülke!
– Jól van, legalább nem unatkozok hazáig – közölte, majd elmosolyodott, és elindult az ajtó felé. A mai fiatalok kedvéért elmondanám, hogy akkoriban még nem voltak okostelefonok, így ha az ember nem üres tekintettel akart kibámulni egész úton a vonat ablakán, akkor vagy egy könyvet, újságot vitt magával vagy kénytelen volt beszélgetni az utastársaival. És bár volt nálam könyv is, újság is, akkor ez utóbbi nézett ki.
Így is lett egyébként, Rami hamarosan megjelent a fülke ajtajában, még cukibb mosollyal köszönt, levette a kabátot, a csomagját segítségemmel a polcra rakta, aztán leült velem szemben. Farmer és vastag pulóver volt rajta, így sok továbbra sem látszott belőle, de annyit azért megállapítottam, hogy még mindig bitang jól néz ki. Aztán persze beszélgetni kezdtünk, de hogy miről is volt szó a több mint másfél órás út során, azt most le nem írom, mivel egyrészt nyilván ilyen távolból még véletlenül sem emlékszem rá, másrészt meg, ha vagy emlékeznék is, vagy költenék ide valami párbeszédet, az semmivel sem vinné előbbre a cselekményt. Így ugorjunk egyből a lényegi részhez, és ezt képzeljük valahová Komárom környékére (csak mert ott nagyon hangulatos, ahogy a Duna-parton halad a vonat). Igaz, mivel tél volt, így nyilván már full sötét, a Dunából nem sok minden látszott, de sebaj, legyen elég a tudat, hogy a vonat éppen a folyam mellett csattogott, mikor

valahogyan a kedvenc színészeinkről és filmjeinkről került elő a szó, és elég hamar kiderült, hogy mindketten szeretjük Billy Bob Thorntont. (Illetve én, gondolom, sejtitek, annyira nem, de ekkor már nagyjából láttam, merre is szeretném terelgetni a beszélgetést.)
– Pont most megy a mozikban az új filmje, a Tapló télapó – állapítottam meg a lehető legtöbb ártatlanságot kísérelve meg beleerőltetni a hangomba. – Láttad már?
– Még nem, nem sikerült senkit rábeszélnem, hogy jöjjön el velem – válaszolt, én meg erősen füleltem, hogy meg tudjam állapítani, mennyi ártatlanságot igyekezett a hangjába csempészni. Elég sokat.
– Menjünk el valamikor jövő héten! – dobtam be hirtelen ezt a „spontán” ötletet, amit már Kelenföld óta forgattam magamban: azaz miképp is hívjam el randira úgy, hogy ne tűnjön fel, hogy már Kelenföld óta ezt forgatom magamban.
– Jól van, menjünk! – válaszolt mosolyogva, én pedig előhorgásztam a hátizsákomból egy nemrégiben levadászott Pesti Estet, mert akkoriban még, nem lévén okostelefonok, ez az újság volt a legfontosabb programtervezési platform. Attól pedig csak még jobban nyeregben éreztem magamat, hogy Ramóna hirtelen áttelepedett mellém, és kicsit még felém is dőlt, hogy ő is lássa a lapot. Percek alatt meg is találtuk a megfelelő vetítést és ki is egyeztünk abban, hogy előtte fél órával találkozunk a Blahán, a 6-os megállójában. Mivel éppen nem volt mobilom (karácsonyra terveztem kapni egyet a Jézuskától), így azt is közöltem vele, hogy lehetőleg igyekezzen tényleg odaérni, mert nem fog tudni szólni, ha mégsem érne oda.
– Ó, tuti ott leszek, ne aggódj! – mondta, majd lassan kászálódni kezdtünk felfelé, mert közben elhagytuk Győrszentivánt is. Győrben aztán leszálltunk, és mivel én a Vidéki, ő meg belváros felé indult, így a peronon búcsúzkodni kezdtünk, aminek a végén hosszan – meglepően hosszan – megölelt, majd egy ugyancsak alaposan kidolgozott puszit nyomott az arcomra. Szóval teljes mértékig sínen éreztem magam. Mivel pedig a kissé gyenge és erősen kegyeletsértő József Attila poént („de aztán kiderült, hogy úgy vagyok sínen, mint József Attila Balatonszárszón”) már többször elsütöttem az eddigi életművemben, így most csak ilyen módon csempészem ide, mintha nem akarnám leírni, pedig ezzel már meg is tettem.
És akkor ugorjunk a sztoriban pár napot, balladai homályba borítva azt, hogy mit is csináltam azon a hétvégén Hanságszéppusztán, meg a randi előtti napokban Budapesten. Tegyük ezt részint azért, mert erről sincs ma már halvány lila gőzöm se, részint meg azért, mert ez sem szolgálná a sztori előrehaladását. Menjünk egyből a mozizás előtti estére, amikor is nagy lelkesen elindultam a Blaha irányába az akkor fellelhető legmenőbbnek érzett öltözetemben: szálkoptatott sötétszürke farmerben, világosszürke pulóverben és fekete bőrdzsekiben, amihez nyilván kissé hideg volt, viszont roppant vagánynak hittem magam benne. Ilyen szerelésben vágódtam fel a helyi járatra, miután elbúcsúztam a többiektől, és a megbeszélt időpont előtt tizenöt perccel már ott is ácsorogtam a 4-es–6-os Blaha Lujza téri megállójában.
Most következne a novella meglepő fordulata, de tartok tőle, hogy ezután a felvezetés után túlzottan senkit nem fog meglepni. A megbeszélt időpont után 10 perccel is ugyanott ácsorogtam még, és Ramónának híre-hamva sem volt, én pedig egyre rosszabb kedvvel nézegettem körbe, és minden újabb befutó villamossal, vagy 7-es busszal (nem emlékszem, melyikkel kellett volna érkeznie) egyre fogyott a reményem. A film kezdetének pillanatában aztán abba a szalmaszálba kapaszkodva, hogy hátha félreértettük egymást, és Rami az egyre hűvösödő estében hasonló kétségek között a Corvin köznél vár rám, felugrottam a következő 4-es–6-osra, és átmentem a címadó helyszínre. Persze a csaj ott sem várt rám, és bár még az a reménysugár felcsillant bennem, hogy hátha ő meg most ment át a Blahára, de ez már csak ilyen „földiekkel játszó égi tünemény volt”, nem is próbáltam meg komolyan venni. Kénytelen voltam elkönyvelni magamban, hogy ezt bizony elbuktam, és a lány csúnyán átdobott a palánkon.
Viszont volt nálam egy csomó pénz, amit erre az estére szántam, belül pedig egy egyre hangosabb harag, mely kettő így együtt nem épp a legokosabb tanácsadó. Akkoriban elég gyakran megesett, hogy a haverokkal nekivágtunk ismeretlen városrészeknek, és bementünk egy italra az összes út közben fellelhető kocsmába ilyen túra gyanánt. Mivel pedig azt jól tudtam, hogy a Corvin köz mögötti dzsungel (például a Roncsfilm című remekműben megénekelt Szigony utcával) extrém módon tele van olcsó és eléggé ledurrant krimókkal, így e két vidám tanácsadó hatására el is döntöttem, hogy rossz piákba fojtom a bánatomat. Bele is vetettem magam a Józsefváros „szívébe” , (ahogy említettem, fogalmam sincs, hogy eközben átvágtam-e a címadó helyszínen, vagy egyből elhúztam az Üllői út irányába, hogy a saroktól nem messze lévő, mind a mai létező kocsmában megkezdjem a kitűzött feladat abszolválását), és az első műintézményben kikértem egy vigasztaló fröccsöt és vodkát. Ebből is látszik, hogy az olcsó de lehetőleg gyors lerészegedés volt az alapvető cél. Azóta ellenőriztem a helyzetet Google Mapsen, és még ma is három kocsma van ott, az Üllői út elején, és látványukból arra a következtetésre jutottam, hogy már akkor is ott állhattak, szóval van rá esély, hogy kettőt vagy akár mind a hármat is végigjártam, mielőtt belevetettem magam a dzsungelbe, erre már nyilván nem emlékszem. Mint ahogy arra sem, hányadik lehetett, és hogy egyáltalán hol is volt az a kocsma, ahol azzal a két csávóval találkoztam. Az azonban teljesen biztos – ez valahogy bevésődött, persze, lehet, hogy valami filmben láttam, mint tipikus józsefvárosi kocsmát, és akkor hülyeségeket beszélek – hogy egy klasszikusan lerobban bérház sarkán srégen nyíló ajtóval rendelkező műintézmény volt.
Így hát egy tipikus, füstös, neonokkal homályosan megvilágított helyiséget képzeljünk el, ahol odaléptem pulthoz, kikértem a fröccs vodka kombót, és magányosan akartam búsongani tovább, ez azonban nem jött össze, ugyanis ott állt a pultnál két fickó – se a nevüket, se a kinézetüket ne kérdezzétek, mert nincs kedvem költeni semmi ilyent – azonnal szóba elegyedett velem:
– Hát te mit csinálsz errefelé? – kérdezte az egyik, legyen mondjuk a magasabb, mert méretbeli különbség biztos volt közöttük.
– Csak iszogatok – közöltem a lehető legnyugodtabb hangomon, mert egy kissé tartottam tőle, hogy esetleg balhét keresnek a betévedő idegennel.
– Nem tűnsz valami jókedvűnek! – közölte az alacsonyabbik (név indoklását lásd feljebb!)
– Szar estém volt!
– Na mert mi történt? – kérdezte magasabb amerikai filmes pszichológus hangon, bár igazából tök lényegtelen melyik is volt. Most már leesett, hogy akár egy szereplővé is gyúrhattam volna őket, de már semmi kedvem javítgatni, úgyhogy maradnak ketten.
– Randim lett volna egy csajjal, de átbaszott – vázoltam röviden a helyzetet, bár az is lehet, hogy hosszabban, de mivel nektek már mindent elmeséltem, így fölösleges az ismétléssel húzni az időt.
– Hát az szívás. Hány éves vagy?
Bár nem értettem, ez most hogy jön ide, de válaszoltam:
– 21.
– Akkor pár éve vesztetted el a szüzességed, azért visel meg ez a dolog. – Arra, hogy itt mi az összefüggés, azóta sem jöttem rá, akkor meg nem kérdeztem, inkább kértem egy kört nekik is, nehogy végig kelljen hallgatnom az okfejtésüket. Azt meg is úsztam, de a végkövetkeztetést nem, úgyhogy ezt ide is iktatom, de ne várjátok, hogy megfejtsem az odavezető utat:
– Tudom én, mire van szükséged, menjünk sztriptízbárba!
Nyilván, hogy nem erre volt a legnagyobb szükségem, de addigra már ittam annyit, hogy elhiggyem: nekem erre van a legnagyobb szükségem. Úgyhogy – gyanítom – még egy adag alkohol után szépen fel is kerekedtünk, és elindultunk egy általuk ismert, közeli sztriptízbár irányába. Na, itt most viszont pontosan tudom, mi volt a hely neve (később, egyik legnagyobb költőnk kapcsán is olvastam róla, illetve nyilván annak évszázadokkal korábbi elődjéről), és hogy merre található, de ezt meg inkább fedje a feledés jótékony homálya.
És akkor itt most jöhetne egy nagyon szép beszámoló arról, hogy mit is éltem át ebben a sztriptízbárban, sőt még az a szenzációs fordulat is felmerült bennem, hogy meglátom ott Ramónát (hú, most vissza kellett lapoznom, hogy megnézzem, így neveztem-e el, de igen), amint éppen vonaglik a színpadon, ami nyilván egy nagyon szépen kivitelezett, de kissé erőltetett csattanó lenne. Így aztán be kell érnetek a dögunalmas valósággal: eddigre már annyit ittam, és ott meg még a sör-vodka kombóra rátöltöttem valamennyi viszkit (még arról sincs sejtelmem se, mennyi lehetett), mert az amerikai filmekben a sztriptízbárban viszkizni kell, hogy alig maradtak emlékeim a helyről. Inkább csak feltételezni tudom, mi történhetett: ittunk, megnéztünk egy-két táncot (két nagy szilikoncsöcs azért halványan rémlik), aztán mikor már tele voltam, mint a sapka, se szó, se beszéd elindultam vissza a koleszba (legalábbis máskor, ha tele voltam, mint a sapka, így szoktam cselekedni, ezért gondolom, hogy ekkor se volt másképp. Aztán az éjjeli 6-os, Budaszentmártoni járat duettel vert hadként visszatértem a kollégiumba. Innen meg az rémlik, hogy a klubszobában éppen buli volt, de végül nem mentem fel oda, aztán snitt, és reggel felébredtem az ágyikómban.
Aztán megint snitt, mert nyilván nagyon plasztikusan le tudnám írni a többi hasonló alkalom alapján, hogyan pakoltam össze, hogy hazamenjek karácsonyra, hogyan buszoztam be az egyetemre a havas városon keresztül, de rohadtul nincs kedvem. Már csak e második tétel záróképét csapom ide a vászonra, ahogy egy gyógysörrel a kezemben kiültem a kurva hideg Duna-part kurva hideg lépcsőjére, és azt a sört olyan gyorsan kellett meginnom, hogy ne hűljön még ihatatlanul hidegre. Erre a képre csak azért van szükségem, hogy elmeséljem milyen gondolatok voltak akkor bennem (erre véletlenül emlékszem). Szóval első körben vertem a fejem egy, ott, a Duna-parton nyilván nem létező falba, hogy egy ilyen jó nővel hogyan tudott így elbaszódni a dolog. Aztán ahogy néztem a folyót, eszembe jutott, hogy bár minden másodpercben más vizet, más hullámokat látok, mégis mennyire örök a Duna. Itt folyt már évezredekkel előttem is, évezredekkel utánam is itt fog folyni (ha csak ki nem terelik Budapestről, de ez egy másik történet, ugye), és roppant mód leszarja az én problémámat, hiszen csak annyi vagyok neki, mint egy lepke a fának, ami pár másodpercre leszáll az ágára. És ugyanígy nem érdekli az örök Dunát a sok évezred alatt a partjain üldögélő másvalakik enyémnél sokkal súlyosabb problémája sem, így ebből a nézőpontból már nem is akkora tragédia, ami történt. Hiszen akár most, a hazafelé tartó buszon is jöhet egy újabb célpont, és lehet, hogy éppen emiatt vesz kedvező fordulatot az életem, soha nem tudhatja az ember. Úgyhogy villámgyorsan letoltam a gyógysört, és teljesen megnyugodva indultam el órára vagy a Keletibe, arra már nem emlékszem.
Ez nyilván roppant szép és hatásos befejezése lenne a sztorinak (ezért szakadt vége mindkét regényemnek egy roppant szép és hatásos, de sokesélyes jelenetnél), de az élet nem ilyen, és mivel ezekben a novellákban már igen sok esetben nem engedtem az irodalmiaskodásnak a való élet ellenében, így a szánalmas és tragikomikus befejezést is ideillesztem. Szóval elmúlt a karácsony, az újév, szépen lassan kitavaszodott, én pedig nem futottam össze Ramónával, de még csak nem is hallottam róla. Aztán egy szép tavaszi napon szembesétált velem a Műszaki Egyetem aulájában, és azt azóta sem tudom, hogyan is keveredett oda. Persze, ahogy meglátott, azonnal odalépett hozzám, köszönt, és a lehető legkedvesebb mosolyával azt kérdezte:
– Ugye, nem haragszol a decemberi miatt?
Erre azért csöppet felhúztam a szemöldökömet nem is igazán értve, hogyan gondolja:
– Hát nem volt életem legszebb élménye, hogy 30 percet hiába vártam rád a Blahán!
– Mert te ott voltál? – nézett rám igen ártatlanul, és akkor nem igazán tudtam eldönteni, hogy ennyire jó színésznő-e vagy tényleg meglepődött. – Pedig felhívtam a kollégiumot, és üzenetet hagytam!
Na, hát ezzel nem voltam sokkal beljebb. Még ha igaz is volt, valószínűleg a portás néni nem törte kezét-lábát, hogy átadjon egy üzenetet egy ezerfős kollégiumban egy olyan embernek, akiről fogalma sincs, hogy kicsoda. De mivel folytatta, így sajnos eléggé megbizonyosodtam róla, hogy ez nem így történt.
– Tudod, rosszul lett a nagymamán, és őt kellett kórházba vinni!
Na, hát ennél papírízűbb kifogást nem is találhatott volna ki, és engem annyira megdöbbentett az a szemtelenség, amivel előadta az emberiség történetének legközhelyesebb kifogását, hogy valami olyant makogtam: remélem, már rendbe jött, meg hogy semmi gond, és ott is hagytam, amilyen gyorsan csak tudtam. Csak a megaláztatás érzését, hogy ennyire hülyének néz, azt nem tudtam otthagyni. Ahogy látható, az máig elkísért, különben elő se adtam volna ezt a sztorit, mint ahogy azt a végső csattanót se fűzném hozzá, hogy mikor évekkel később találkoztunk, egyáltalán nem emlékezett erre az egészre. Hogy azért-e, mert tényleg ennyire jelentéktelennek érezte, vagy mert valahol mélyen azért szégyellte magát ezért a nagyon gyönge zárásért, máig sem tudom. De valahol mélyen azóta is remélem, hogy ez a második igaz, és az egómnak is jobb az a tudat, hogy valami nyomot hagytam benne. Bár igazából még most, hogy kiírtam magamból ezt az egészet, sem tudom eldönteni, melyiket szeretném jobban.