Lény Ede: A megértett zseni

Zenei Nobel-díj nem létezett idáig, ezt speciálisan miatta hozták létre. Ebből adódóan, sem előtte, de a tervek szerint utána sem fog ilyet kapni soha, senki, hiszen ilyen kaliberű művész nem várható a következő ezer évben.
Az átadó a megszokott formában zajlott, azzal a különbséggel, hogy az élő televíziós közvetítést a föld lakosságának hatvan százaléka nézte. Nagyobb nézettsége volt, mint bárminek előtte.
A fogadáson miniszterelnökök, királyok, hírességek tolongtak egy kézfogásért.
Ő, persze, állta a sarat végig. Nem esett ki a szerepéből, hiszen egész életében gyakorolta. Annyira hozzánőtt e személyiség, hogy szinte már el is felejtette, ki is ő valójában.
Igazából, el is felejtette.
Évekkel ezelőtt álmodott róla utoljára. Akkoriban hatalmas harcokat vívott a lelkiismeretével, de a sikerrel járó népszerűség, a pénz hamar begyógyította lelki sebeit. Aztán egyszerre csak az lett, aki. A híres zeneszerző, aki a zene révén megszólította a föld lakosságát. Aki miatt ellenségek békültek ki. Olyan népszerű volt, hogy Észak-Koreától a legeldugottabb afrikai államig bárhova elmehetett, és mindenhol szívesen látták.
Közbenjárására nyitott több diktatúra. Először a művészetet fogadták be, aztán lassan bekúszott az a valami, amit szabadság néven ismernek az emberek, de igazából a szeretet és a béke volt.
Sokan vallásos imádatot éreztek iránta. Ő ezt rendre elutasította, de azért élvezte ezt is. Talán, még pár év, és elfogadja ezt a szerepet is. Miért ne? Megérdemli!

Az ünnepségen lefutották a kötelező köröket a hírességek, és neki egy kis lazát engedett a program. Felment a szobájába – mit szoba, lakosztály! –, hogy megpihenjen kissé. Nem szokott hozzá az alkoholhoz, most mégis legurított néhány pezsgőt, mert mindenki vele akart koccintani. Érezte, szédül a feje. Leült egy hatalmas fotelba, és majdnem elnyomta az álom. „Nem! Most nem alhat el! Még várják lent” – gondolta. Felállt, hogy kinyújtózza szeméből a fáradtságot, és a szemben levő faragott szekrény üvegében meglátta saját magát.
Ötven alatt volt még, a rendszeres sportolásnak köszönhetően jól nézett ki. Haja fekete (festék), arca ránctalan (krém, plasztika), fogsora tökéletes (implantátum). Elégedett volt a látvánnyal.
Tett egy lépést az ajtó felé, de megingott, a fotel háttámlájába kellett megkapaszkodnia.
„Ez így nem lesz jó!” – mit lehet ilyenkor tenni?
„Megvan! Kiszellőztetem a fejem, járok egyet!”

Június volt, így este tíz után már kellemessé enyhült a nappali hőség. Zakóját levette, és csak úgy, ingujjban, kisurrant egy hátsó kijáraton. Bár az emberek elég jól ismerték az arcát, hiszen reklámok, videoklipek, riportok ezreiben szerepelt, mégsem tartott attól, hogy felismerik. Egyrészt, élőben mindenki egy kicsit másképpen fest, mint a kamera által, másrészt meg úgysem hinné el senki, hogy ő az, személyesen. Mindenesetre egy baseball sapkát feltett a feje búbjára, de csupán ennyi volt az „álcája”. Valahol, az agya mélyén kellemes bizsergés öntötte el erre a kis csínytevésre gondolva. Hogy le fogja ezért tolni a testőre! A menedzseréről nem is beszélve! Heh, a pióca. Mióta is él belőle? Olyan népszerű, hogy szinte semmi dolga nincs vele egy menedzsernek. Bármit megkap, amit csak akar, hiszen mindenki őt akarja.

Ilyen gondolatok cikáztak a fejében ahogy nyakába vette a várost. Szeretett magáról elmélkedni. Ilyenkor teljesen elvarázsolódott. Észre sem vette, hogy önkéntelenül is a folyó felé vette az irányt.
Útközben ismerős dallamot sodort felé a meleg szellő. Egy utcazenész próbálta visszaadni a zsenijét.
És akkor meghallotta!
Azt a hajlítást! A szíve elszorult, hirtelen elöntötték az érzelmek! „Nem, ez nem lehet!”
Megszaporázta lépteit, szinte már szaladt a hang irányába. Egy sarkon befordulva, belebotlott a vén cigányba, aki veleszületett tehetségénél fogva mesterien játszott kopott hangszerén. És megint ott volt! Az a kis eltérés, amit már több évtizede nem hallott. „Honnan veszi ez?”
Hirtelen rossz kedve lett. Eszébe jutott a gyerekkora. A testvére! A két zseni, ahogy mindenki hívta őket.
Már egész fiatalon kitűnt az ikrek zenei tehetsége. Fej-fej mellett haladtak, és sikert sikerre arattak. Egészen serdülő korukig a rivalizálás leghalványabb jele nélkül élték meg a karrierjük újabb és újabb fokát. Egészen az első lányig.
Már nem is emlékezett a nevére, csak arra, hogy vörös volt és szeplős, nagy mellekkel. Mindketten beleszerettek. Persze, csak játszott velük, élvezte a figyelmet, amit ez a két jóképű, már akkor híres tinédzser szentel neki.
Ekkor történt először, hogy a testvére egyedül alkotott valamit. Persze, hogy a lánynak írt egy dalt. Fájt neki ez az árulás! Úgy döntött, ő is ír egyet. Egy sokkal jobbat, mint a bátyja!
Elővette minden tehetségét, és szinte maguktól jöttek elő a hangjegyek. Rendkívül elégedett volt magával. És minden oka megvolt rá: mesterművet alkotott!
Alig várta, hogy megmutassa a lánynak, de talán még jobban, hogy a bátyja, aki a háta mögött elárulta, összeomoljon a féltékenységtől. Gitárját a hóna alá csapva indult meg a szobájából, és lábujjhegyen, hogy a testvére meg ne sejtse, lopakodott végig a folyosón.
Amikor a bátyja ajtaja előtt haladt el, zongorajátékra lett figyelmes. Ugyanaz a melódia hangzott fel, amit ő is kitalált. Hát persze, hiszen ikrek voltak. Egy volt a gondolatuk, az életük, a tehetségük. Persze, hogy a szerelemről is ugyanaz jutott az eszükbe.
Hallgatta a zongorát, és a lelkében valami elementáris féltékenység kezdett életre kelni. Első blikkre ugyanaz a mű volt, mint amit ő írt a lánynak, de mégis, egy fél hang eltéréssel teljesen más értelmet kapott a zene. Megtelt szenvedéllyel, pulzálással. Szinte tapintható volt a vágyakozás, az ösztön. Az övé csak egyszerű mestermű volt, de ez…, ez valami ősi, vad kiáltás. Ez nem tanulható, nem utánozható. Ez a ZENE!
Teljesen összetört. Érezte, lába alól kicsúszik a padló. A falak összenyomják, a plafon rászakad. Ordítani szeretett volna, törni-zúzni. Tudta, hogy ezután már mindig csak a második lesz. Szemében az őrület szikrája csillant meg.
Házuk egy középkori kúria volt, és ahogy illik, a folyosót igazi fáklyák világították meg. Keze önkéntelenül mozdult, és emelte ki az egyiket a tartójából. Tudta, hogy a szoba ajtaja mögött perzsaszőnyeg van, az ablakon függönyök, és régiség számba menő fabútorok. Csak egy másodpercre nyitotta ki az ajtót, amíg bedobta a fáklyát.

Másnap az újságok tele voltak a tragédiával. Az egész család odaveszett a tűzben, csak a legkisebb fiúnak sikerült kimenekülnie. Egy gitár, és egy kotta volt a kezében. Egy szerelmes dal, ami világhírűvé tette.

Most az ő dalát hallotta ennek a vén cigánynak a hegedűjéből, de a bátyja felfogásában.
– Hol hallotta maga ezt?
– Sehol, tiszteletem, ezt én újítottam bele. Jobb nem?

El innen! Tovább! Nem nézte merre megy. Sapkáját még jobban a fejébe húzta. A város, már nem volt a barátja. Egy szórakozóhely mellett ment el, ahonnét kihallatszott a zene. Az ő dala ment, hiszen most minden vele volt tele. A Nobel-díjassal. Persze, most ezt nem fogta fel. Provokációnak vélte. Rendesen játszották, ő mégis a testvére hajlításait hallotta. A kirakatban nem ő nézett vissza magára, hanem a testvére. Igen! Ez Ő! Senki sem tudta, de a szeme egy árnyalattal eltért az övétől!
„Mit akarsz tőlem!?” -ordította. Néhány járókelő kikerülte a vélhetően zavart férfit.
A villamos csengője, egy telefon hangja, de még egy autó dallamkürtje is, mind az öccse dalát játszotta.
Erősen rászorította a kezeit a fülére, hogy végre megszabaduljon ettől a csodálatos, mégis annyira gyűlölt melódiától. Már nem sétált, már rohant. Rohant a múltja, a lelkiismerete, de legfőképp saját maga elől.
Hirtelen azt vette észre, hogy a híd korlátján áll. Alatta elképesztő mélységben hömpölygött a lusta folyó. Többen észrevették, és felismerték. Kamerák tucatjai vették fel, ahogy a mélybe veti magát.

Julianna a gyerekét gyászolta. Nem, nem halt meg, csak elvette tőle a férje. Megtehette, hiszen gazdag ügyvéd volt, ő pedig az asszisztense. Persze, hogy nem tudott ellenállni a jóképű, sármos férfi udvarlásának. Aztán teltek a hetek, randi, randi után jött, míg teherbe nem esett. Felvetette az abortusz lehetőségét, de a férfi erről hallani sem akart. Elvette a lányt.
Aztán megszületett a baba, és a férfiből egy szörnyeteg lett. Semmibe vette az asszonyt, fűvel-fával megcsalta. Megalázta szegénysége miatt. Egyedül a gyerek tartotta benne a lelket. Mindent kibírt egészen addig, amíg az első pofon el nem csattant. Aztán az első orrtörés.
Nem, ezt már nem tűrheti. Orvosi látlelettel adta be a válókeresetet. De tudjuk, hogy a törvény nem az igazság oldalán áll. Egy évnyi pereskedés után olyan csupasz hátsóval lépett ki a házasságból, mint ahogy annak idején belépett. Ráadásul az a szemét férje még a gyermekét is elvette tőle. Pedig sohasem törődött a fiával. Ahogy elszakította az anyjától, rögtön bennlakásos iskolába íratta.
A nő úgy érezte, a szíve szakad meg. Még próbált harcolni, de az lett a vége, hogy a volt férje feljelentette zaklatásért, és távolságtartást kért ellene. Persze, a gyerekéhez sem közelíthetett. Ez az őrületbe kergette az asszonyt. Kétségbeesésében az öngyilkosságba menekült. Röptében, ahogy leugrott a hídról, csodálkozva állapította meg, hogy egy férfi is zuhan a víz felé.

Ahogy bezuhant a vízbe, a hideg rögtön észhez térítette a zeneszerzőt. Hosszú másodpercekig tartott, míg felért a felszínre, és kapkodva szívta be a levegőt. „Élni! Élni!” – csak ez lüktetett a fejében. Úszni nem tudott, ezért alá-alá merült. Eszeveszettül kapálódzott. Egyszer csak a keze valami tárgyba ütközött. Nem nézte mi az, szorosan megmarkolta, és görcsösen kapaszkodott bele. Mikor úgy érezte süllyed, lenyomta, hogy ő fennmaradjon.
– Sehh… Segítség! – szakadt ki a torkából. Ekkor már úton volt felé egy csónak.

Szenzációs hírről számolhatunk be olvasóinknak. Tegnap a Nobel-díjas zeneszerző megmentette egy nő életét. Szemtanúk állítása szerint, amikor a nagy ember meglátta, hogy a szerencsétlen nő öngyilkossági szándékból a mélybe veti magát, egy percig sem habozott, és utánaugrott. Az esetről tucatnyi telefonfelvétel készült.
A miniszterelnök bejelentette, hogy nemzeti konzultáció keretében kérdezi meg a lakosságot, hogy eme nagy hős leghíresebb dalát tegyük-e meg nemzeti himnuszunkká. A zenei kamara helyesli a döntést annyi módosítással, hogy egy fél hangnyit eltérnének az eredeti műtől, mivel így jobban kifejezi azt a büszkeséget, ami szorgos népünket jellemzi. Várjuk a Nobel-díjas zeneszerző reagálását!