PRÓZAIRODALOM

Torma István: Sudár

Anyáméknál rendszeresen tisztítottam az esőcsatornát. A cserepekre hullott ágakat, leveleket, rügyeket belesodorta az eső, a szél. Augusztus volt, harminc fok felett, de meg kellett csinálni. Az egyik sarokban volt egy maroknyi levél. Itt találtam egy kis magoncot, egy icike-picike, mesébe illő fácskát, amely talán ha három ujjnyi volt, rajta pár kis levél. Gyökere viszont igen férfias volt, saját hosszának vagy háromszorosa, mélyen lenyúlt a levelek aljához, ahol egy kis nedvességhez jutott. Meghatódtam ezen az életerőn, óvatosan kibányásztam a levelek közül, nedves papír-zsebkendőbe tettem, majd kis műanyagzacskóba.

Vagy három óra múlva értem szentendrei otthonomba, ahol a kertben kis gödröt ástam neki, bele virágföld, kis víz. Hogy a harmincöt fok, meg a nap ki ne égesse, mint körülötte a füvet, egy rossz esernyőt tettem fölé, fogantyújára téglákat, hogy ne vigye el a szél. Gondolhatták a szomszédok, hogy talán eszem ment, mi a bánatot csinálhatok, amikor sokszor fél órát is ott guggoltam, hogy megeredt-e az én kis fácskám. Bágyatag levelei lassan életre kaptak, megeredt! Szomszédaim titokban lesték, hogy mi lehet az esernyő alatt, arcukon látszott a megértő sajnálat, szegény István…!

Nemsokára el lehetett venni az ernyőt. Három kerítéselemet tettem köré, mélyen a földbe beásva, fönt dróttal összekötve, hogy a focizó srácok le ne tapossák, vagy a fűnyíró kábele le ne törje.
Kicsi lányomnak mondom, el kellene nevezni valahogy, még a Trabantoknak is van nevük, pedig azok hol jönnek az én kicsi fámhoz. Mondja – és tessék megfigyelni ezt a szeretettel teli, megcsavart játékos nevet – legyen a neve Sudár. Hát szegénykémre mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy sudár. Picike volt, a fűszálak is magasabbak voltak nála. Nyilván, a névben benne volt a vágy és a bizalom, hogy majd megnő, magas lesz, messziről látható.

Ez vagy öt évvel a csernobili tragédia után lehetett, amit azért említek, mert Sudárnak négyféle levele volt, ez a négyféle alak igen határozottan elkülönült egymástól. Nem úgy volt, hogy amikor kicsi, akkor kerek, ha meg megnő a levél, akkor hosszúkás! Az alakjuk megmaradt, volt három ujjú és recés szélű is.
Kérdeztem mindenkitől, hogy ez milyen fa? Volt kitől kérdezni, mert akik a kerítés előtt eljártak, meg a szomszédok, gyakran nézték, hogyan cseperedik az én kis Sudárkám. Senki nem látott még hasonlót sem. Nemcsak a levelei voltak szokatlanok, hanem lilás kis ágacskái is. Kerestem a növényhatározóban, de még csak hasonló növényt sem találtam.

Télen csak egy kis nyamvadt botocska maradt belőle, azt hittem, hogy neki már annyi!
Valami madár hozhatta magával a magját, bizonyosan meleg vidékről származott, mert tavasszal utolsónak kezdett levelet hajtani, amikor már meleg volt az idő. Kis fabotot kapott maga mellé, mert olyan kegyetlenül meghajolt a tavaszi szélben, hogy azt hittem eltörik. Persze, lehet, hogy ez neki természetes, ez életeleme.

Biológus ismerősöm szerint Sudár juharfa, de ezt Sudár nem tudhatta, mert egészen más fácska lett. Vadász ismerősöm, aki az erdőkben a vadakon kívül a növényeket is látja, azt mondta, hogy ‘hár fa’. Nem magyaráztam meg neki, mi a hárfa.

Sudár, mit sem zavartatva magát származásának homálya miatt, csak nőtt és nőtt. Már azt is kibírta, ha darázs, vagy méhecske szállt rá, sőt, valószínűleg ez nem teher volt számára, hanem kezdte érezni, sejteni, hogy mit jelent majd fának lenni, mit jelent majd nagynak, lombosnak lenni, ahová majd pókok másznak és madarak szállnak.

Lassan el lehetett venni a három vasat, mert már kibújt közöttük, félő volt, hogy felsértik kérgét a szélben. A kis bot helyett kapott egy ásónyelet, amihez gyengéden kikötöttem. Hosszú volt, nevéhez méltóan hosszú, de a törzse gyenge, vékony. Nem tudom, ha a sajátjai között élne, akkor mind ilyenek lennének-e, vagy némelyek kitörnének, vagy lelegelné őket, mint fiatal hajtást valamilyen állat?

Télen már három kicsi ága is megmaradt. A következő tavasszal, mint aki megtáltosodott, olyan hatalmasat nőtt. Ágai teljesen kilombosodtak, már kezdett fa formája lenni, az ágak oldalra is kinyúltak. Már nem kellett mellé támaszték, igazi felnőtt fa volt, ugyan a gyerekeket még el kellett zavarni, hogy ne másszanak rá.

Három vagy négy éves volt, amikor megjelent rajta egy világos rózsaszín virág! Ezt az egy virágát láttam csak, de nem lett belőle gyümölcs vagy termés.

Egy alkalommal hatalmas nyári zivatar kerekedett, én még életemben ilyet nem láttam, jobbra-balra csapkodtak a villámok. Félelmemben rohanás le a szuterénbe, ahol azért kíváncsiságból kinyitottam a kisablakot. Na, abban a pillanatban csapott a villám a tőlem vagy hat méterre lévő villanyoszlopba, majd pár másodperc alatt, a közvetlen közelben, még kétszer lecsapott. Ilyen közelről nem dörren, hanem élesen, iszonyút csattan, és ózonszagot hagy maga után.

Amikor a vihar elállt, kimentem az udvarra. A szomszéd kertben a villám eltalált egy pár éves gyümölcsfát. A nyár kellős közepén a fa összes levele barnára változott, de nem hullott le. Házunk másik oldalán egy öreg gyümölcsfa fél oldalát égette le a villám.

Sudár a három villámcsapás középpontjában állt, és talán annak köszönhette életét, hogy mégsem volt annyira sudár.