VERS

Köves István: Ceaușescut legalább lelőtték

epevers

Ólomsárga. Az meg milyen
A kurvásan magakellető kérdőjelek kokettáló hiánya,
itt, az első sorban, nem bizonytalanságot jelent,
elmaradásuk lehetőséget kínál a hazatalálásra,
a haza találására.
Mint ferde járda mellé sepert, sárgán a sárban rothadó
levélmassza, olyan, valami árnyékféle is essen rá,
csak úgy, korfestőként, a békés hangulat kedvéért.
Ki ne tudná, az ólom, az szürke, mint a galambbegy,
úgy is árulják őket: ólomszürke galambok,
párban, tenyésztőtől, jutányosan. Hát akkor?!
Nem csak a párizsi sétányokon, a trianoni kertben,
de lám, Rodin fénysikálta szobrai között is,
kacagva motoz a múlt, minden európai parkban,
meg mindenhol a világon, ahol park van,
padokkal, palotákkal, fákkal és árnyékokkal,
a tovatűnt páfrányos múlt méla árnyékaival,
a végbe nem vitt tétova gondolat meg,
mint pórázáról szabadult kölyökkutya,
belehemperedik ebbe a mocsársárga őszi avarba,
huncutkodva kilógó nyelve hegye
eres, lilahabos, akár az öngyilkosoké.
Zárás előtt, tapintatos harangszó kísérettel
fölszisszennek a közeledő ciroksöprűk
a bazaltbamba utcaköveken, de nincs harag,
a némán robogó éjszakai metró álmosan átoson
a Trakl-, a Rilke-, a Celan-állomásokon,
mindenhol lepottyan róla egy-egy szó, jelző,
különös írásjelek, baljós hieroglifák
a járólapokon, a talpfák között, miközben
ólomsárga szemmel lesik a perdülő naptárlapokat
vörös stand up fényekkel szabdalt, bolyhos otthonaikban
az ökölbeszorított sikolyokat nevelgető, néma városlakók.