VERS

Handó Péter: Emlék

A tenger megmosta a lábad.
Nem kellett hozzá
se pap, se szenteltvíz.
Jártál a vízben – meg-megállva.
Nem volt kéznél barlang,
se szemfedél.

Sós volt a tenger
és marta a bőröd.
Meztelen hátad
égette a nap.
Összenéztél az ég peremével,
s hagytad a hullámokon
a fényeket játszani.
Ám ettől se lettél szabadabb.

Kiültél a partra.
Alkonyodott éppen.
Márvány volt a tenger,
mint az ég.
Még szellő se duruzsolt a csendbe.
Kisimult a víztükör.
Vágytál asszonyra, szerelemre –
végtelenebb vizek után.
Bár abban a cseppben volt minden,
mely ott táncolt a flaskád peremén.

Ahogy a csillagok ébredeztek,
úgy dőltél hanyatt.
Nézted az eget és messze eveztél.
Távoli álomvizekben
újramosdattad lábadat.