VERS

Holczer Dávid: Az alkimista

Hommáge á Simone Weil

Az üres szobánál keserűbbet elképzelni lehetetlen.
Négy fehérre mázolt fal között ücsörgök és várom,
hogy jöjjön az este – minden nappalom így telik el.
E között a négy fal között már semmi sem tud
jelentős lenni. Ha tudna is, sötét van itt mindig, csak
néha dereng fel valami lila fény, amit Isten
felejthetett itt kibontatlanul. Legalább nekem
világol és láthatom, hogy Ő már elment innen,
vagy talán sosem volt itt. Néha felállok és rövid
nyújtózkodás után megkopogtatom valamelyik
falat, aztán hosszan a csöndbe révedve várom a
választ, várom Isten válaszát. De az nem jön soha.
A teremtésből ezt a félreeső zugot valahogy tényleg
kifelejtette. Pocsék alkimista lehetett az öreg.