Kiss Tamás: A R A G O N a krétai beachen (2)

Napkorongba rohanva táncolunk a végtelenül kék habokon
Az életöröm folyvást megújuló virágillatúan sós áradatában
ITT, ahol éget az égő égei ég
ITT, ahol a látóhatár végtelen termékenység-csíkját bámulva
Pozdorjává semmisülnek a sikeresen beetetett maszlaghalmazok
Az önmagát megutálva magasztaló ember boldogság-pánik rohami közepette
Egyre
          csak
                  LEFELÉ
                                   „…egy kiselejtezett világ szétzúzása előtt…”
I T T – MINDENHOL
                                  Ölésekből szabadultan, de tanulatlanul…
                                  Ölelésekbe menekülve, tudattalanul…

Csak AZ EMBER álmodhatott magának ily létgyilkos élvezeteket
„A beton és a kő virágai
a vas hosszú-hosszú indái az acél kék szalagjai…”
Sohasem…
Az elmétől lekopaszított képzelgések okán
A mentális öngyilkosságok és kivégzések
„eddig ismeretlen vidámsággal” töltik be a tájat
Hiszen az egész világ mint kötelező díszlépésben a katona
NYARAL, miközben
„…ujjonganak az ebihalak
már látva magukon a varangyot…”
A mindörökre sikeresen eltüntetett, megváltoztatott
Önmagukat szétöklendező évszakokban hömpölyögve
Vergődik a techno-ideákkal szanaszét rombolt időzavar
„A gépi mondatok kora kezdődik újra…”
De már nem lesz olyan ember, akit ez zavar…

„Tűnt paradicsomunk” metrószerelvények kerekei alatt hasal
Sötétségből sötétségbe kelő nappal eszeveszett zajviharokat kavar
Egy mindörökre ITTragadt történelmi ITT-ben vetve horgonyt
A hazugsággal olajozott képmutatásnak emelve hősi szobrot
Az autoszeleció által kiselejteződött ember-világ szétzúzása helyett
Százmilliók legyilkolt teste felett rendezünk mindennap pikniket

„Mint Majakovszkij a költő mondja az élet
Elmarad ahogy az Azóri-szigetek.”

De elmaradt a forradalom is, amit Aragon annyira szeretett
Az igazi, mely fölött nem „Messerschmidt zuhan seprűnyélen”
És nem emberek „könny-rakományait viszi a rémület”
Hanem, hűsítő sós tengercsepp-remény által nyújt remélő életet
Egy össz-emberi békés beachen
Mely nem lehet soha máshol, csak egy szigeten
Krétán, hol kezedet lelki testvéred, Kazantzakisz fogja
                        M i n d ö r ö k r e  ö s s z e f o r r v a
Szélcsendekben, viharokban
                        Z e n g v e –  z ú g v a – c s o b b a n v a
Lelkeket újra meg újra fellázítva
                       Greco kedvenc mantinádáját h a r s o g v a

„A villámlás fia vagyok, mennydörgés unokája
És villámlani akarok, dörögve, havat hányva!”

Hogy az idő sohase zökkenhessen vissza „unt keréknyomába…”