Lövei Sándor versei

Alkonyi óra

Az alkonyatba torpannak
a hegyek,
vöröset ködöl a hosszú szálas
legelő.
Mintha nem is este lenne,
úgy izzik át a virág,
aminek az alkony a tövéig lát
az aranylóan érces izzásban füstölög
a rázúduló hideg sötétben.
A hirtelen vakuló vidéken,
ha lement a nap.
semmit sem látsz az égen,
a felhők mögött csillag-rostélyon
szén-parázsnyi bolygók hullanak ki
a végtelenbe, de
szemed látását fékezi az éjszaka,
homályba szakadva
pernyévé aludt véred
szúrós homokká fényesedve
világol át bőrödön,
s mire felébredsz a visszfényekkel
himbálódzó lombok alatt,
úgy csillogsz a párás derengésben,
mint egy földre visszadobott űr-kacat.

Az estében minden

Az estében minden összezsugorodott,
kicsi lett a házam,
a hegyet is apró kavicsnak láttam.
Az ég pereme présként nyomódott rá
a ligetre,
a szétszéledő erdő apró törpéi, a fák
elfértek volna a kezemben.
Én lettem óriás,
vakon dülöngéltem az apróságok között,
aminek a lábam nekiütközött,
rátapostam,
a sötétség erjedő feketéje
megmérgezett,
mire a hajnal elérkezett,
derengő romjaim fölött felkelt a nap,
és ami az estében összezsugorodott,
a sűrűsödő verőfényben újra
megnagyobbodott.

Átlátok a tűzön

Átlátok a tűzön,
látom súlytalan lobogással
erdő illan hamuvá,
lombok meddő felhővé
kormolódnak,
csontok, inak gőzölődnek el,
vadak csordái omlanak
szomorú hanttá a dombok alatt.
Szél verte parázsból
tűszálakká hegyesedő nádas
örvénylő lángok füstté váló
serege lesz.
Átlátok a tűzön,
látom a házak magaslatait
földön zátonyra futott üstökösként szikrázni.
Ebben a láng-lovaglásban
csak a kopáran göthös hegy nem ég el,
feketében tüntet a koromszagú estben,
gyászba keményedve várja,
hogy a tűz újra és újra megpróbálja.