VERS

Kiss Tamás: Olajfa elégia

Ezüstös pormilliárdok vibrálnak a rekkenő hőség-kékség univerzumban
Hatalmas, roskatagon erős, hullámos-fényesre csiszolt élő kandeláber-lények
Szoborcsoport-csodái, mint megannyi megszelídült pantokrátor-tekintet
Veti ki vészesen békés, ártatlanságtól megszentelt csend-csóváit
Felrántva megszentségtelenített lelkek, rozsdás hisztéria-, és önsajnálat-koporsó fedeleit
Szanaszét szalajtva a létgyilkos egomán-sarjtelepek ribanc-hadoszlopait

Egy nagy ütés a gyomorban, egy váratlan extrasystole, kitáguló szembogarak
Amott kecskék szaladgálnak lombok alatt karcsú szökkenésekkel egymással játszadozva
„Kri-kri, kri-kri, kri-kri” – szavalják hangosan porlepte köveket gurgatva patáik alatt
A hétrét gyűrt olajfa levélkék meg, mint szélfútta lazára tupírozott hajkoronák
Réges régen elfeledett szent énekek rigmusaira észrevétlen ringanak
Mintha hallanád a pásztor-, és a hős-dalok csendességben újjászülető szimfóniáját

Pedig csak a hőség-hullámok hátán elhalkuló szellő-maradvány simogat észrevétlen
Kétkedésben edzett arcokat, a bámuló szemekkel megáldott nem látókét
Miközben gátlástalan életvidámsággal sivítva csivitel a kabóca-katonazenekar
Ha akarom nem is hallom nevezetű jelentéktelenségben tengődő fákhoz ragadt csapata
Valahol a messzeségben boldogságában az egeket ostromolva az égei tenger zaja
Nyit a lelakatolt, titkosított lélek-ajtók számára további végtelenség-érzet áradatot

Olajfák, fák, fák, olajfák – göndörhajú öröklét-mementók göcsört – ércsomóiban futó
Életvonal labirintus-csatornák Miért is élek én? Mivégre ez a világ? Mi is a halál?
Tán azért, hogy csiszolt munkadarab légy/legyek valahol egy robot-világ imbolygó tornácán?
Nem, nem, nem – az tényleg az élve-halál, inkább üljél a törzsek közé és igyál
Bor-, és asszonyvágyó, porból, légből álló szálló kozmoszcsírákat itt a végtelen mostban
Tengerköd cseppekkel keresztelt pusztaság-csendességbe költöző éledő önvalóddal

Támadj fel magadban – magadnak légy olyan, mint a fák, fák, fák, olajfák
A kri-kri kiáltó szava maga az igazság csak hallgasd, hallgasd és ráébredsz
Mit is üzennek a fák, fák, olajfák, feltárva önmagad majd’ elhamvadt életerő-mámorát
Ebben az igaz-igazi porból, kőből nőtt szentély-csoda egyszerre ős-új áramán
Fürdik meg, tisztul és kel időtlenség-táncra gyermek, asszony, férfi és lány
Az ember-idők kezdetétől a folyvást mostban, és tovább a halhatatlanságon át…

Fák, fák, fák, olajfák…