Lövei Sándor versei: Törött lépcsők, Nem tudod milyen

Törött lépcsők

A törött lépcsők
város törmelékei,
a kihűlt tereken az embertelen csendben
kutyák riogatnak
fekete torkuk kormos kürtője a kárhozatnak.
Izmos fák szakítanak ki nagy darab falakat
a házakból,
örökös alkonyati tűzzel égnek
az összeomló épületek
vöröslő tégla-máglyái.
A törött lépcsők
földbe süllyedt
grádicsos utcája völgy-mélyébe vezet
szakadék aljára ahol kő temet köveket.
Sokáig kóborolok itt a
törött lépcsők bokanyúzó alagsorában,
utoljára látom ezt a várost,
ami most már falánk erdővel határos,
nemsokára lángba borul a cserje,
ráég a bitumenre.
És odalenn a mélyben
egy sötét malom porrá őrli ezt a várost,
holnap mezőt teremt a csirát fakasztó eső,
hetyke szitakötőt
villámló virágot,
és mindenki elfelejti ezt a
betonba zárt világot.

Nem tudod milyen

Nem tudod milyen az ég,
odafenn kigyullad a lég,
a tűz hevében csillámokat
csiholnak a felhők,
zöld esőt,
kék vihart,
feketéből szürkébe omló zivatart.
A nyár sem biztos,
a tél is piszkos örvény,
ha odafent nézelődnél,
kavargást látnál,
fehéret a sárgán,
száraz sötét felhőt feketén és árván.
Mert odafenn, az égben,
a bizonytalan kékben
szürkés-fehéren gomolygó fényben
semmit sem láthatsz igazinak,
híguló festék minden árnyalat,
s mire hozzád elérnek a színek,
megváltoznak a nap alatt.