VERS

Köves István: Dicsekszik, örül, mint majom a farkának

Van úgy, hogy a költő még mindig bízik, még mindig remél,
porszívó zúgása jelzi, üzemel még a legénylakás,
teszi a dolgát, gépiesen, zakatolva, mint lemezgyári lendkerekes,
zuhanyozik dúdolva, halkan, szappanozza simogatva ványadt,
tetoválatlan testét, fogadva nappalt, keltét, köszöntve estét,
belátja, fogkeféjén rég nem kopik már a műanyag sörte,
asztalhoz ül, előbb csak olvas, azután írni kezd,
válogatva váltogatja a betűket a gépen, meg a felkiáltó- s kérdőjeleket,
indigó sem kell, elmenti a pc, amiket képernyőre írt, a save-gomb
megőrzi őket, mint nehézfiúk a könnyelmű nőket,
vérnyomás rendben, temperatúra dettó, köröm levágva,
oltakozik, bár a vírus, mint bővérű, hangoskodó Eszti, nem ijeszti,
kétkedő derűvel tekint naptára l(n)apjaira, mert hisz
van úgy, hogy a költő ugyan még remél, még bízik,
szeretkezik is még páratlan nőkkel, de már csak öttől tízig.