VERS

Tóth Olivér: Perzseltség

Tudtam ősz lesz, minden egyes nappal hozzád közelebb.
Levélfüggönyt mosnak a bokrok a ház előtti sövényen,
gondoltam megállok a kapu előtt, mielőtt a csengőt megérintem.
A felgyülemlett egyedüllét slejmjét krákogva,
mint egy jó adag turhát felköhögve kiköpjem,
egy nyelet felüdüléssel,
mint egy mentolos rágógumival számat kiöblítsem
mielőtt megölelsz, vagy nyálat cserélnénk örömünkben,
ne érezd rajtam dohosságát a tegnapoknak.
Legyen ideje egy arra járt szellőnek átfújni engem,
száraz lehessek és friss, ne tudjam, volt eső aznap,
mint a korán kiteregetett ruhák, amik hajtogatásra várnak.
Érkezésem előtt csak a kertkapu nedvessége,
a képzeletbeli műpázsit plasztikselyme emlékeztessen arra, –
látva meglepettséged, majd mosolyod,
szemed ezüst párájába rostálva alakomat.
Tudtam, minden nap ősz lesz,
elválok magamtól, hogy teljesen a tiédnek tudhass,
mint fától a héja, melyre levelet ír a szél.
Nehezékként lábnyomom terhét sodorja préselni az erdő lenyomatait,
törzsekre, karokra vágyva, gyümölcsének édessége hámlik,
míg minden napsütés, mint lerobbanás előtti tragacsok,
hozzád járnak tankolni, mert benzine vagy a nyárnak.
Feleslegeidet titkos öblökbe okádja, torkollik önimádatába.
Tudtam, egyszer minden nap ősz lesz.
Sírásod csónakjaiban evezőlapátot fogva, meghatódva csapódom
az üdvözlések langyos lábvizében ázott zátonyok sirályfészkeibe,
eldobott, taknyos zsebkendőidből vitorlát simít a föld szuszogása,
elveresedett képed almaságába beleharap szeretetem,
vitaminjaink gyógyítják egyléptű eltávolodásunk,
összetartozásunkban gyermekeink térd, derék, mellkas,
majd váll, és fej fölé nőtt sudár jegenyefák,
esernyőkként nyílnak meghatódottságunk okán,
velünk együtt érezve a perzseltség őszi tágasságát,
ami egy pillanatra kettőnk közé kozmálódott,
de egy friss kávézacc-szemeiként elnyelte a konyhai lefolyó,
családi vacsorát követő mosogatás után még pár nyelettel,
hogy ráncba szedjük egymást.