Bence Erika: A képet szövegre „fordítani”

Géczi János: Szűz a gyermekkel, Szent Annával és egy szamárral. Kalligram, 2020

A lírai beszélő verssé olvas, illetve parafrazál egy ismert európai festményt, Leonardo da Vinci Szent Anna harmadmagával című alkotását, gondoljuk elsőre, első olvasatra a kötet címadó költeménye kapcsán. De már ebben az első pillanatban szemet szúrnak és meghökkentenek az eltérések, az elmozdulások. Mintha nemcsak erről az egy képről volna szó benne. Gyorsan megpróbáljuk hát hozzárendelni a másik referenciát, a Sziklás Madonnát, de azon és Da Vincin is túlmutatnak utalásai: Jézus szamárháton vonul be Jeruzsálembe. A Géczi-vers képi világa (tropikus és vizuális értelemben is) igazából nem egyetlen opushoz vagy művelődéstörténeti referenciához, hanem az európai kultúra egészéhez kötődik: annak valamennyi mítoszához, legendájához és műveltséganyagához.

 A „képolvasás” e bonyolult poétikájával szöges ellentétben áll a könyv kinézete, pontosabban a „belívek” megformáltsága: műnyomópapír helyett sárga újságpapír-lapokon fekete „oldalkontúr” (nem tudom van-e ilyen! legyen: margó), fekete és szürke szennycímlapokkal, mintha nem egy verseskötetet, hanem egy (élet)krónika könyvét lapoznánk. Vagyis a kettőt együtt: verses krónikát az életről és a költészetről.  

Az első, cím nélküli ciklus ténylegesen is felmutatja ezt az időrendiséget: vallomásversek, hitvallások/ars poeticák köztes szellemi terében – hasonló tematikájú – 1959-től 2013-ig „datált” versek helyezkednek el. Az …alatt töredékcímmel jelölt költemény képi dinamikája, látvány- és folyamatszerűsége, amelynek során „szövegsávok” tekerednek le az „élő alak-”ról,  a lírai beszélőről, mint mikor az „élő szobor”-ról letekeredik a fásli egy performanszban – valójában az is: irodalmi happening, a költészetről való beszéd „eseményművészeti” megjelenítése. Az utolsó évszámozott vers, a 2013 azonban – látszólag – konkretizálja ezeket a vizuális effektusokat, a lírai beszélő a direkt közléses beszédmódot választja, amikor személyre történő hivatkozással kezdődik a vers: „Gondoltam, elbeszélem az ifjúságomat, / úgy, mint élete delét elvesztő férfi…” De ahogy halad előre a versbeszéd, úgy megy át a nyelv ismét metaforikusba: a különálló verszárlat már ebben a képi világban alkot jelentéseket: „Éjszakánként  egyedül is kettőnknek bontok ágyat.” S valahol, a közlés minimumában, a reflexiók, az egybetűs szimbólumok világában, az A. című versben ér véget az első ciklus versbeszéde: „MIint amely sohasem / volt és nem is lesz. A.”

Mi? Tehetjük fel a kérdést. Az ifjúság, az élet, a költészet?

Legyen szó topológiai utalásrendszerében más földrészeken létrejött kultúrákról – például: Kis-Ázsiáról, Egyiptomról, Asszíriáról, Júdeáról –, déli tengerekről és északi tartományokról, a Cet és a Dögkeselyűk, azaz a második és a harmadik verscikluslírai beszélője egyaránt közép-európai habitus és látószög letéteményese: a Jónás és a cethal-történetben is ennek a vallási és kultúratörténetnek a változataira, megnyilvánulásaira és az egyes irodalmakban való teremtő hatására reflektál: a bibliai történetre, „Majd Babitsnál. Zbigniew Herbert szólott / róla végül.” (A cetről). Beszédmódja igen változatos, sokszínű, a líra erősen személyes és érzelmi töltetet kifejező hangvétele mellett belengi egyfajta biblikus, epikai hang is, pl. a „szólott” igealak megjelenése, a „Én a cethalról akarok szólni…” beszédmondói attitűd érvényesítése, az Urat megszólító erősen himnikus/prófétikus hangfelültéssel és részletekkel. Egyik legcsodálatosabb szöveghelye a belső rímeivel, áthajlásaival, ritmusával az „Uram”-megszólítást a sorvégre helyező harmadik szövegegység; a megszólítás kiemelésével az egyszerre kérést és az isteni parancsolat elleni, a bibliai példázat tükrözte lázadást állítja jelentéses helyzetbe.

            Jónás olyan, mint akinek, magával, Uram.

            lenne harca, az arcára van egy

            másik arc felvarrva, a szemében, Uram,

            rejtőzik a befelé kémlelő

            másik szeme. Önmagával van tele, Uram!

Nem elemeztem, de szinte biztos vagyok benne, hogy ritmusképlete felmutatná valamelyik versláb vagy sorfajta dominanciáját. Kicsit olyan világ ez hangulatában és távlataiban, mint amilyent egy míves és indulatos 19. századi vers fejez ki számunkra: „Essem a Grönland örökös havára, / Essem a forró szerecsen homokra…” Ezer szállal kötődik az európai költészet hagyományához, toposzaiból (gigászi, ég, kódex, gyöngy, menny, éghatár: horizont),  alakzataiból („szélvihar és zúgás”, „csillag és csillogás”), sőt, sztereotípiáiból építkezik: „…az amszterdami lencsét csiszol, /a többi zsidó mind ékszerekkel/kereskedik, a németek könyvől /lesik ki válaszaikat, aki/muzulmán Allahot dicséri”.

A colentumi mozaik című vers kapcsán néztem utána a történeti és művelődéstörténeti referenciáknak; véletlenül figyeltem fel Murter (Colentum) és a régészeti leletek kapcsán a breviárium jelentéseire: műveltségi fogalmak, toposzok és történetek gyűjteménye, tárháza lett a számomra, a Géczi-féle líra befogadója számára ez a kötet. Amikor írni kezdtem róla, úgy éreztem, nagyon hosszú lesz az ismertető, a líraolvasói napló. Elképzelhetetlen mennyiségben és tömörségben jeleníti meg ugyanis előttünk a tematizált kulturális antropológiai anyag, az antik és a keresztény kultúra képeit: „az elmosódott padlómozaikon / delfinek  vonta kocsit hajtó isten” (A colentumi mozaik), elvont poétikai jelenségeit és fogalmait (A hallgatás, A poéta, A pusztítás), toposzait és allegóriáit(Akhilleusz lovai, Allegóriák, Mandragóra, Dögkeselyű, Hajnal, Heléna, Odüsszeia etc.).

A legrövidebb, mindössze hat költeményt foglal magában foglaló, címadó versciklus, érdekes és izgalmas poétikai kifejezésmódjával, látványkép-effektusaival, a legtelítettebb képi struktúrákat vetíti mégis elénk. Az emblematikus Leonardo-kép(ek) szövegátiratával az európai keresztény kultúra legfontosabb tartalmait hozza működésbe: Isten-, Ige-, Teremtés-, Születés- és Halál-jelentéseket. A Tulipán című költemény a házsongárdi temető-élmény és a költőre való emlékezés képeit sűríti metaforákba: antikokba és természetiekbe.

                                               (…) Útját

zsinegként gombolyaggá maga mögött

feltekeri, többé nem jön ide,

se mint dal, se özvegy lélek, s mint

csíkos lepellevelű tulipán.

Nem véletlen, hogy az egyik utolsó vers, az Útmutató, valamiféle újkori, városi (kis) apokalipszisbe torkollik, ahol háború van, vándorlás, bevonulás, pusztulás és pusztítás („A könyvtárak megsemmisülnek.”), káosz lesz úrrá a világon: „A vakok látni, a süketek hallani kezdenek”.

Végül, talán, ez lett az egyik legrövidebb ismertetőm, amit eddig írtam, amikor is épp a szövegvilágok összetettsége, gazdag szövevénye, a bennük való elmerülés lehetősége gátolja a leírást és az interpretációt. A hallgatás és a gyönyörködés kifejezőbb és élvezetesebb mulatság.

A kritika változata megjelent a Kortárs Online magazin felületén: 2021. február 13-án

https://www.kortarsonline.hu/aktual/geczi-janos-szuz-a-gyermekkel.html