Czini Zoltán: Százötven éve született Marcel Proust (Egy kicsit másként Az eltűnt időről)

A Proust-olvasatomról, illetve Az eltűnt idő nyomában című hétkötetes regényfolyamról már korábban is szerettem volna írni, most viszont egyértelműen elérkezettnek láttam az időt arra – igen, az eltűnő idő miatt is –, hogy papírra vessem a Proust-szöveggel való küzdelmemet, s a harc folyamán megélt csodát, amelyet az még felemelőbbé tesz, hogy ennek a csodának a megélésében csak keveseknek volt részük.

„Emelje fel a kezét, aki elolvasta a hétkötetes Proustot!” – olvastam tavaly az egyik hetilapban, s szinte öntudatlanul felemeltem a jobb karom az újsággal együtt, ekkor döbbenve rá arra, hogy tulajdonképpen mire is kívánt a szerző utalni ezzel a felszólító mondattal. Az idézett mondat azért is cinikus, mert magyar olvasó 2009-ig fel sem emelhette volna a kezét, ugyanis ekkor jelent meg először Jancsó Júlia fordításában a két zárókötet, de 2001-ig is csak a Gyergyai Albert által – még az 1930-as években – magyarra ültetett első három kötet állt rendelkezésre. Amikor először került a kezembe az első kötet – talán 2005-ben –, még nem létezett a teljes Proust-fordítás, s abban is biztos vagyok, hogy az egyetemi könyvtárban csak a Gyergyai-féle három kötet volt kölcsönözhető, a negyediket és az ötödiket én vásároltam meg, s bíztam benne, hogy az utolsó két kötetre nem kell majd egy újabb emberöltőnyit várni. Nem kellett.

A Proust-fanatikusok azt vallják, hogy az első kötet második egysége, a Swann szerelme az, amely képes az olvasó beszippantására, s ha ez már megtörtént, akkor jó eséllyel mindvégig a markában fog bennünket tartani. Nem sorolom magam a fanatikusok táborához, de engem már az első, Combray című egység magával ragadott, ugyanis már a regény első oldalán az egyes szám, első személyű elbeszélőnek oly módon sikerül megalapoznia a hangulatot, hogy annak átéléséből egyszerűen nem szerettem volna kimaradni. Ha nyilvánvaló túlzásokba szeretnék esni, azt is mondhatnám, hogy tíz éven át – amíg a hét kötet olvasása tartott – Combray hangulata, az érzékeny lelkületű elbeszélő, az irodalomhoz és más művészetekhez fűződő viszonya, s részben a kor arisztokráciájának a társasági élete volt a dílerem. Talán 2005-ben még kisfiú(s)nak tartottam magam, s úgy éreztem, hogy én adtam oda a saját tollamat a narrátornak – ezt bepötyögve most fülig ér a szám –, de azt, hogy akár így is történhetett volna, az bizonyítja, hogy a szövegbe most bele-beleolvasva könnyen felidézem az akkori benyomásaimat, látom magam előtt az újvidéki házikó ablakát, amelyen ki-kipillantottam a diófa és a dáliák által benépesített kertre.

A felütés a korán nyugovóra térő, a kezében könyvvel elszenderülő fiút mutatja be, aki úgy érzi, hogy az olvasmányainak ő maga is a szereplője. Már ekkor nyilvánvalóvá válik a részletek iránti nyitottsága, ami a környezetében lévő bútorok aprólékos leírásában is tetten érhető. Olyan, mintha a tárgyakba is életet lehelne, amelyek fénylenek, olykor hangokat bocsátanak ki. Nemcsak a tárgyakhoz, hanem a közvetlen környezetében élőkhöz fűződő viszonya is ilyen idillikusnak mondható, mindenkiről – a cselédektől kezdve, az anyján és Swannon át, egészen a királyig – úgy beszél, mintha a lehető legártatlanabb lenne, s mindenki a bevált napi rutinja szerint boldogan éli életét. Bár a gyermeki naivitás fokozatosan háttérbe szorul, a dolgokra való rácsodálkozás még a hetedik kötetben is az elbeszélő egyik legfontosabb tulajdonsága marad. A megjelenítés részletessége az érzelmi rezdülésekre is vonatkozik, amelyeket gyakran természettel kapcsolatos metaforákban, vagy a művészetekre vonatkozó allúziós megoldásokkal valósít meg. Az elvont gondolkodásmód, a jelenségek összefüggésekben való láttatása, a nagy életigazságokról való elmélkedés szeretete mind-mind az elbeszélő ismérve. Bár magától értetődik, hogy a regényidővel egyetemben ő maga is idősödik, témái egyre szerteágazóbbak lesznek, mégis olyan érzésünk van, mintha az idő megtalálása felé haladva is a gyermek hangja szólna hozzánk, vagy pedig fordítva: gyermekként is az érett, elvont, magasröptű elmélkedéseket folytató férfit hallanánk.

A természetábrázolás már az első, combrayi fejezetben magával sodorja az olvasót. A madelaine süteménynek a teába való belemártásakor – amely irodalmi közhellyé vált – azonnal felidéződnek a gyermekkori emlékek, s nem véletlen, hogy az elsők között Swannék parkja és a tavirózsák jelennek meg. Később tágulni kezd a tér, s a zöldbe öltözött Combray úgy vonul végig előttünk, mintha egy menedéket biztosítani szándékozó oázis kívánna lenni. Nem véletlen, hogy azt vallja, hogy ez a város és ennek a városnak a pompás kertjei formálták azzá, akivé vált, ilyen értelemben a regény legfontosabb helyszínévé minősül át.

Az elbeszélő személyisége és a térábrázolás mellett, amelyek önmagukban is lenyűgözőek, mégis a művészetek már-már túlburjánzó beemelését tartom a legfontosabbnak, ami tulajdonképpen számomra visszacsatolást is jelentett akkor, amikor olvastam. A narrátor világában ugyanis kulcsfontosságú szerepet töltenek be a művészetek, művészet nélkül nincs értelme az életnek: az élet kegyetlenségei előli menedékként tekint rá, s a művészetek által önmaga is kibontakozhat. Többször is megemlíti, hogy az olvasás nem csak szórakozásra elpocsékolt idő, s hogy aki ezt nem ismeri fel, az még nem áll a megfelelő szellemi képességeknek a birtokában. Bár elsősorban a francia elődöket és kortársakat mutatja be, de gyakran bepillantást enged más, a laikus olvasó által is ismert művészek tevékenységeibe, s művészi vonatkozású témái igen változatosak.

A felvonultatott szereplők száma monumentális, számuk állítólag kétezer körül mozog, s közülük többen is bevésődnek az ember emlékezetébe: Swann, a gyermekkor meghatározó egyénisége, Albertine, a nagy és tragikus szerelem, Charlus báró, az erkölcsi értelemben elkárhozásra ítéltetett arisztokrata. A narrátor mindegyiküket csodálja, ugyanakkor nem elfogult, a kritika hangjával is él velük szemben, ha annak szükségét látja.

            Tíz éven át forgattam, olykor félretettem – csak ritkán olvastam el belőle tíz oldalnál többet egyszerre – ezt az oly sokrétű alkotást, de mindvégig vágytam a beteljesülésre. Ez az a világirodalmi jelentőségű remekmű, amely sok mindenről az eszembe jut, legyen az az ebben az írásban felsorolt, a regény által szemléltetett központi témák valamelyike, vagy akár valamilyen emberi tulajdonság, amelyekkel a hétköznapjaim során találkozom: a naivitástól kezdve, az empátián át, az agyafúrtságig és gonoszságig. Az eltűnt idő nyomában szövege nem adja könnyen magát, meg-megállásra késztet, ugyanakkor ettől válik maradandóvá. Nem győzöm eléggé kihangsúlyozni, hogy számomra ez volt minden idők legcsodálatosabb olvasmánya.

A cikk első megjelenési helye: Családi Kör, 2021. július 8. Irodalom. 21. oldal