KRITIKA

Bence Erika: Versben lenni (Lencsés Károly: A holt szerető)

Lencsés Károly: A holt szerető. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2020

A holt szerető Lencsés Károly első kötete. Versvilága azonban nem tükrözi az elsőkötetesek nyelv- és hagyománykeresésének jeleit: kiérlelt, kiforrott, egyéni versnyelv, amely – a szerény küllemet ellensúlyozandó – jelentéses módon „él együtt” a Kőrösi Papp Kálmán által készített illusztrációkkal.  

„Vers akarok lenni” – mondja Lencsés a hátsó borítón közölt jegyzetében, amivel a lírai beszédmód egyik alapvető sajátosságára reflektál: a lírai szubjektum/alany, illetve a szerző személye közötti – olykor nehezen, de az ő költészetében nagyon is jól kivehető – distanciára, arra, hogy a verseiben megszólaló szubjektum nem teljesen azonos a költő személyével.  Hűvös és távolságtartó líra ezért A holt szerető versanyaga: érzelmektől, főleg indulatoktól mentes; tárgyilagos számbavétele a világ, az élet dolgainak és a hozzá kapcsolható léthelyzeteknek. Talán az irónia az egyetlen, némi érzelmi töltettel is rendelkező minőség, amely jelen van költészetében, de az is csak igen visszafogott, letisztult formában. S talán épp ez az, ami e költői világ tragikumát termeti meg és tartja fenn végig, versek sorozatain keresztül.

A Lencsés-vers egyszerre elvont, megfoghatatlan minőség és naturális részleteket tartalmazó leírás befogadója számára, mint amilyen a címadó hitvallás is, A holt szerető. Nyers és sokkoló pusztuláskép, az individuum semmisségének megrázó felismertetése, ugyanakkor a lét e tartalmainak költészetté válásáról szóló vallomás: a halál megidézése és verskönyvvé, pontosabban csak „lenyomattá” minősítése, mivel valódi attribútumait  „(…) nem lehet könyvbe  zárni, hogy ha észbe kerülsz újra / Kinyissanak és beléd lapozzanak. Elmormogjanak, / Akár egy imát.”

Kötetlenül és szabadon áramlanak a versmondatok a Lencsés-versben, költészetének poétikai erejét ez a gondolatritmus és nem prozódiai szabályosságok teremtik. Van versbeszédének egyfajta felfelé ívelő tendenciája, már-már a himnikusság (a címadó versben reflektálódó ima) határait érinti, hogy aztán, épp ott, hirtelen megszakadjon és önmagába hulljon vissza a gondolati ív. A költő című versben a „leszögezett égbolt” metaforában nyer képet a versgondolat érlelődése, felszabadulása a „lézengő”, „bóklászó” mozgás megjelenésével, majd „kísértetekkel suttogó”, az áldozathozatal biblikus tartalmait idéző képzetek révén válik érzékelhetővé, kifejezetté. E képi és szövegösszefüggésben a megváltás-jelentést („a sebet a csuklódon, és a kést, és a születést”) a költészet, a vers születésének jelentéseire viszi át a versbeszéd, hogy aztán a következő gondolatban már csak egy kis „léttámaszték” legyen a versírás, a költészet: semmiség.

            Számos verse azáltal válik különlegessé és egyedivé, hogy ős-metaforákat, toposzokat tölt fel új tartalommal és szervesít újszerű képzetekkel. A „kút” képe a „világtalan képzelet”, a terméketlen költő menedéke: „Mássz a kútba! A hűvösébe!/ Találsz ott választ a kérdésekre. / S csontos keze kaparni kezdte a ragyás, repedt földet, / ami körülvette.” (A kút).

            A költőről és a költészetről szóló versek mellett a József Attila-i hagyományra reflektáló „anyaversek” alkotnak kivehető vonulatot Lencsés Károly verseskötetében: az Anyám ölében, az Áramszünet (láng hintázz, lapulj küszöb), az Ebédre, a Középen anyám (anyámnak) és a Mama (se azután). Közülük is leginkább az utóbbi idézi meg a reflektált hagyomány tragikumát:

            (…)

            Munkával tisztítom ki

a fejem

Jobb nem gondolni rád

Gyötörsz

ha eszembe juttat a csend

soha nem

akartam hogy kórházba menj

valahogy

tudtam és vártam is

szilveszterkor

csöngött a telefon a hang

beszélt

holnapra nem jössz haza Mama

se azután

se azután

            Az Áramszünet viszont a magasztos tartalmak és a profán egymásmellettiségét érzékelteti: a „Varázslat. Ösztön. Isten. Anya”-képzetek egy áramszünet élménykörében nyernek értelmet:

            (…)

            Nincs más abban a pillanatban csak a lopott

            Pillantás, és a régi mesék tükrébe szenderült gyertyafény…

            Láng, hintázz!

            A konyhaasztalon!

            A kád porcelánperemén!

            Lapulj küszöb a fénybe!…

            Hétköznapi, sőt, groteszk tartalmakkal kapcsol össze ünnepélyes, szent, elvont, érzelmi vagy érzéki fogalmakat és jelentéseket, mint például Az ember természete (bűn), a Bőrdzseki (Kopasznak) vagy a …keresztút 2020 című költeményekben. Ugyancsak József Attila költészetét juttatja eszünkbe a Gyár és a macskakő: a „város peremén” a gyárat és a macskakövet „(…) eső áztatja folyton. / Patakokban csordogál lakásod ablaküvegén.” (Másrészt a Sátántangó lehetne a gondolatkör prózai intertextusa.)

            Lencsés Károly verseit a kötet megjelenése előtt is ismertem, számos darabja az általam szerkesztett lapok és rovatok felületén jelent meg. A kötetegészben azonban kontextualizálódtak: a költői lét és a versírás, a szent és a profán, a magasztos és a groteszk összefüggéseiben új jelentést nyertek. Ami korábban csak „egy részlet” volt, itt most egy költői univerzumot kitöltő, összefüggő rend: egész lett.

Megjelent: a veszprémi Vár Ucca Műhely 71. (2021/1) számában.

Lencsés Károly legutóbb megjelent verse a Szöveten: