KRITIKA

Turi Orsolya: A türelem és a rózsa (Csontos Imola: Az óceán kis gyöngye. Talán)

Őszintén: már az első ironikus mondatnál abba szerettem volna hagyni a könyv olvasását – egyáltalán nem szeretem a túlzott iróniát, vagy a folyamatosan ironikusan beszélő/író embereket, viszont így, visszatekintve, örülök, hogy végigolvastam.

            Csontos Imola első kötete, Az óceán kis gyöngye. Talán (2020) nagyon könnyed olvasmány. Az elbeszélő – úgy tűnik – százhetven oldalon át a tinédzser Anna és baráti köre mindennapjait meséli el, végül azonban kiderül róluk, hogy egyáltalán nem egyszerű történetek, nem hétköznapiak. Az előszó útbaigazítja az olvasót a történetek valóságát illetően: a kötet velem, vagy a barátaimmal történt eseményeket tartalmaz, amelyeket, ha nem magam tapasztalok, vagy megbízható forrásból hallok, akkor magam sem hiszem el.

            A könyv huszonegy fejezetből áll  –  nem hosszabbak hat–hét oldalnál, viszont kivételt képez a tizenhatodik, amely huszonkilenc oldalon keresztül, naplóbejegyzések formájában ecseteli a családi nyaralást. Az író tőmondatokban ír, nyelvhasználata hétköznapi, így az olvasó nagyon könnyen elképzelheti a szituációt  – szinte a történet részesének érezheti magát olvasás közben. Csontos a történeteket a szereplők perspektívájából meséli el, egyes szám első személyben – ami különössé teszi magát a szöveget az az, hogy az író-elbeszélő, mint Anna, saját gondolatait is megosztja az adott történettel kapcsolatban, kommentálja az eseményeket.  A történetek végén megtudhatjuk, mi történt később a főhősökkel, hol tart most az életük.

            De valójában miről is szól az egész kötet?  Hétköznapi emberek hétköznapi dolgairól – viszont azt, hogy a könyvben mi a hétköznapi, maga az olvasó döntheti el. Az elbeszélő a múlt és a jelen között cikázik. Hogy volt akkor, és hogy van most? Varázslatos egyszerűséggel tolja arcunkba, hogy mennyit enged a világ, hogy mi a hatalom, mennyit ér a pénz, és hogy mennyit ér, ha a Blush-ban dolgozol, és utána mennyit érsz, amikor kidobnak onnan –  a szubjektivitás és az objektivitás csap össze a hétköznapokban. A könyv lapjain „leveti köntösét az élet” és elénk tárulkozik meztelen: Flórát és testvéreit édesapjuk veri – az orvos, aki a gyerekek zúzódásait kezeli, nagyon megörül mindig a borítéknak…; Panka szó nélkül elköltözik Domitól, mert szerinte inkább utálja, az a jobb, akkor könnyebb lesz elengednie; Alma lakótársát drónnal figyeli ex-barátja; A barátnő lánya anyák napján virágot metsz  édesanyjának, a kutya beleszalad az ollóba, a lány enyhít a kutya szenvedésein…..; a fiúknak nem jönnek be a kurtizánok (bocsi Kincső!), viszont Kinga a mai napig együtt van Milánnal; a vonzás törvénye működik – Zoé egyedül kocsikázik éjjel, attól fél, hogy kiugrik elé egy szarvas, később  egy autós és egy szarvas ütközésének színhelyén áll helyt ésatöbbi ésatöbbi….

            A könyvben a szenvedés létformaként jelenik meg. Létforma, mely tűrhető, melyhez nem lehet elég korán felnőni, de valami mindig enyhítést hoz –  a barátok, velük minden könnyebb, mintha az együtt szenvedés a világ legtermészetesebb dolga volna –, minden rosszban van valami jó! A könyv utolsó lapjain egy lejátszási lista is található – szívből javaslom, a fejezetek elolvasása előtt az olvasó hallgassa meg a hozzájuk tartozó számot!

            Mire tanít meg a könyv? Elsőként arra, hogy mindenkinek és mindennek jár egy esély (hiszem, hogy megbántam volna, ha nem olvasom végig – a végére már az ironikusság sem zavart, mivel útközben értettem meg, hogy a könyv hangulatába teljesen beleillik, ha néhol fröcsög az irónia), másodjára arra, hogy nem minden arany ami fénylik (egyáltalán nem kell senki életét irigyelni, mivel sohasem tudhatod milyen életet él a négy fal között), valamint arra, hogy nem baj ha szar dolgok történnek veled, vagy csak simán szar napod van….. nem vagy vele egyedül!

             A Petőfi-allúzió – talán – az élmény egyetemességét és örökérvényűségét sugallja.

Csontos Imolának a Szöveten megjelent legutóbbi írása:

Turi Orsoláynak a Szöveten megjelent írása: