Lövei Sándor: Virágzó hazám

A teraszról a táj
néhány ház,
gödrökön át-átlendülő fák,
kavics-rozsdás futballpályán
loholó csapat.
Oldalt vannak emeletről
lenéző ablakkok,
mögöttük megvillannak alakok.
De itt a muskátlik éberek,
záporra éhesek,
alkonyi tündéklésre feltüzelt fejüket
vörösen forgatják,
a meddő ég kékjébe kóstolva,
csillámlások után kapkodva,
foltos levél-karjukkal
magukat legyezve,
bogarakat, darazsakat szélnek eresztve.
Az eső szagába fülledten ülhettem velük
a huzatos teraszon,
megfáradtam a véremet alvasztó unalomtól,
hisz nincs itt semmi látnivaló,
a muskátlik tündöklésének
van az ideje,
rájuk jöhet a dér,
mire szivükhöz ér,
nekem rég megszakad az ütőm,
és bámulok a semmibe némán,
sápadt kókadozásba hervadtan,
míg a mályvák bimbó-vörös csapata
belekóstol az ég levébe,
az alkony rezes borából
kortyol,
és úgy lesi ezt a semmibe keseredő tájat,
mint én, ha volna,
virágzó hazámat.