PRÓZAIRODALOM

Ocsovai Ferenc: Az ügyintéző négy napja (I.)

Kázmér napja pontosan ugyanúgy indult, mint bármelyik másik azt megelőző nap. A reggeli troli zötykölődve és felháborodott utasokkal túlzsúfoltan haladt keresztül a Városligeten, majd a Hősök terén, amíg el nem ért végül a Szebbvég utcai megállóba, ami már meglehetősen közel volt Kázmér munkahelyéhez. Eközben, hogy valahogy elviselje a buszban fuldokló emberek ingerült és nyomorúságos tömegét, mindig a tér szigorú tekintetű szobrait fürkészte: történelmünk meghatározó alakjait, akik mind hozzátettek valamit a Nagy Egészhez. Ez a katartikus élmény mindig biztatólag hatott rá, és ez adott neki erőt az újabb, szomorú vasárnapoknál is szomorúbb hétfőkhöz.

Igazság szerint, amikor Kázmér nekivágott a pezsgő nagyvárosi életnek, elsősorban példaképei: a Széchenyik, Kossuthok és Eötvösök inspirálták, és az a romantikus Pest-Buda élt valahol a képzeletében, amelyről annyit olvasott, és amelynek nyomait már csak a város történelmi jelentőségű műemlékei viselték magukon nyomokban. Miután elvégezte egyetemi tanulmányait – előbb egy történelem alapszakot, majd egy kulturális antropológia mestert – Kázmér ráébredt arra, hogy sokkal több van benne. Valami sokkal többet és nagyobbat szeretne kihozni életéből, és minden erejével azon szeretne munkálkodni, hogy tegyen valamit a közösségért, miközben saját életét is hasznosnak és céllal telinek érezheti majd.

Ez volt a nagy terv: a nagy mű, igen, amikor annyi fáradságos tanulás, vizsgázás, és két egyetemi diploma megszerzése után végre valódi értelmiséginek érezhette magát, és eljött az ideje, hogy kezdjen végre valamit az életével. Próbálkozott érdeklődni néhány volt szaktársánál és szakkollégiumi hallgatótársánál, de a legtöbben kiskakasokként a saját szemétdombjukon kapirgálva örültek, ha nekik maguknak csurrant-csöppent valami, és általában cinikus válaszokat, üres ígérgetéseket, vagy nyilvánvaló dolgokról szóló haszontalan ötleteket adtak neki, mint például, hogy menjen fel valamelyik álláskereső oldalra, ahol ha szerencséje van, valamelyik titokzatos láthatatlan kéz majd bizony kiválasztja (vagy kisorsolja) őt a számára legmegfelelőbb pozícióra.

Arra is visszaemlékezett Kázmér a munkába menet, mekkora boldogság töltötte el akkor, amikor annyi elutasítás után végre az egyik interjúja sikeresnek bizonyult és felvették. Felvették egy valódi irodába. Valódi diplomás, vagy legalábbis érettségivel rendelkező emberek közé. Nyelveken beszélő, és a világ jelenségei iránt érzékeny emberek közé. Együttműködő és társadalmi hasznot hajtó, becsületes, jóravaló, tenni akaró emberek közé! Egy pillanatra beleélte magát abba az illúzióba, hogy talán a ,,versenyképes fizetés”, a ,,könnyű és gyors előrelépési lehetőség”, a ,,lendületes, fiatalos csapat”, a ,,rugalmas beosztás”, illetve a ,,béren kívüli juttatások” nem csupán hangzatos szavak, hanem valódi tartalom is lappang mögöttük, ha megkapargatjuk a felszínt.

Ügyintéző. Amikor leendő főnökével, a kissé flegmatikus és életunt, ám barátságos és őszinte Elekkel beszélgetett, biztosították arról, hogy végre nem kell azt hazudnia, hogy hosszú távra keres munkát. Nem fogják elvárni, hogy nappali tagozatos, aktív jogviszonnyal rendelkező diák, illetve heti negyven órában dolgozni képes ,,részmunkaidős alkalmazott” legyen egyszerre. Nem kell a sápot beszedő és a fizetést lefölöző munakerőközvetítőkön és iskolaszövetkezeteken keresztül dolgoznia. Nincs szüksége bennfentes ismerősökre és irreális előzetes munkatapasztalatokra. Nem kell többet gyárakban és összeszerelő üzemekben dolgoznia, mint az egyetemi előadások és szemináriumok mellett, hanem végre végzettségének megfelelő megbecsülést és feladatokat fognak ráosztani. Ez volt a nagy terv, igen.

Elek úgy fogalmazott, hát figyelj, csak így, tegezőleg, tetszik amit látok, úgy nagyon tetszik, amit látok, mi a továbbtanulási ambíciókat is támogatjuk, mi biztosítunk ilyen meg olyan fejlődési lehetőségeket és perspektívákat itt a Mennyei Közszolgálati Banknál. Az irodai légkör, a kávészünetek- és automaták, a számítógépek, az íróasztalok, a forgószékek, fotocellás ajtók és beléptető kártyák varázsa legalább annyira megbabonázták Kázmért, mint a nyugodt, kulturált környezet, a csinos kolléganők, az önálló kereset, és a potenciálisan megszerezhető tapasztalat ábrándja. Ügyintéző. Ez a szó, ez a feladatkör egy titokzatos és megfoghatatlan, egy univerzális és mindig tettrekész intellektuel, egy valódi mindennapi hős portréját vázolta fel a fiatalember képzeletében.

Az első néhány nap olyan volt neki, mintha bedrogozták volna. A fellegekben járt és úgy érezte, végre megtalálta a helyét. Úgy tűnt, megértő és segítőkész emberek veszik körül, és amíg önálló döntéseket hozhat, addig megszűnik az a Szamszáraként örvénylő ördögi kör, amely megakadályozta, hogy korábban munkához jusson. Most végre kinyílik számára a világ és kamatoztathatja az egyetemen magába szívott tudást. Csak hab volt a tortán, hogy kizárólag nőkkel dolgozott együtt: a vonzó, ám kevésbé a helyzet magaslatán álló Eszterrel, a vagány és szabadszájú Fruzsival, valamint az ügyintézés minden csínját-bínját ismerő Edittel, akire egyszerre tekintett Kázmér úgy, mint a női nem és az ügyfélszolgálati munkatárs legmagasabb szintű földi megtestesülésére.

Később megjelent még az olykor anyáskodó, kötözködő, de valamilyen megmagyarázhatatlan okból szimpatikus kisugárzással rendelkező Zsuzsa, aki amolyan kisfőnök volt és sokszor a lehetetlent megkísérelve igyekezett menteni a menthetőt és oltani a mások által gondatlanul meggyújtott tüzet. Kázmér valahogy képtelen volt rájönni arra, hogy ez a nő tulajdonképpen akar-e tőle valamit, vagy sem, mert noha az legalább tizenöt évvel idősebb lehetett nála, állandó furcsa, és ködös felhívásokat intézett felé keringőre. Az ifjú azonban csak úgy tekintett ezekre, mint amolyan flörtölésre, amellyel megint csak beleringatta magát abba az álomvilágba, hogy az irodai lét éppen olyan, ahogyan azt a bárgyú amerikai mozik és naivan boldog szitkomok jelenítik meg a vásznon.

A gondok akkor kezdődtek, amikor gyanúsan rövid idő alatt tanították be Kázmért. Alapvetően két-három hétről beszéltek neki akkor, amikor aggódva tette fel a kérdést, hogyan fog beletanulni a rendszerbe és gyorsan, naprakészen válaszolni. Ennek ellenére néhány nap után telefonra tették és hívásba dobták. Valóban, ahogy képzelheti az ember: az ügyintézés mélyvízbe és nyílt tengerére, sőt, az ügyfelek pszichés állapotát tekintve egyenesen inkább annak Mariana-árkába és kénköves poklába, amely egyszere testesítette meg Dante és Gampópa leírásainak legszörnyűbb részleteit a kárhozat birodalmáról. Hádész gyomra és a Gyehenna sötétlő tüze maga.

Kezdetben Kázmér folyamatosan magát okolta és ostorozta, ha valamit képtelen volt ellátni, ha nem volt elég jártas, vagy talpraesett, ha nem volt hozzáférése valamihez. Még akkor is, ha túl sok időt töltött szüneten: főleg azután, hogy azt az idétlen felügyelőt, Pétert tették meg a részleg felelősének, aki segítségnyújtás helyett a saját középszerűségét próbálta kompenzálni a beosztottjainak állandó terrorizálásával, hogy érezhesse és éreztesse, nem ő áll a tápláléklánc legalján. Ez a terror azonban nevezhető inkább egyszerű mezei szekálásnak vagy rendszeres és módszeres buzerálásnak is, hiszen inkább volt irritálóan zavaró és demoralizálóan szontyolító, mint amennyire segítőkész.

A cég megbízottjaként eljáró Péter ugyanis a szünetek lekorlátozásában és beszabályozásában látta a kizárólagos megoldást, így a lángosozástól és kávézástól a mosdóba járásig minden másodpercre pontosan ki volt mérve. Egy atomóra sem lehetett volna pontosabb, mint a futballbíróként, kézjelekkel mutogató Péter, aki folyamatosan utasításokat adott arra vonatkozóan, ki, mikor és meddig mehet el ,,szünire”, ahogy ő próbálta kéretlen szlengszavakkal teletűzdelt beszédét trendivé és ,,lendületesen fiatalossá” tenni.

Egyike volt azoknak a gátlástalan kisfőnököknek, akik frusztrálva érzik magukat azért, mert látták, hová lehetne elérni, mégsem érhetnek oda, csupán állandóan ösztönzik őket a jobb teljesítményre és nagyobb hatásfokra a Mennyek Birodalmának kulcsaival – éppen úgy, ahogyan a répát lógatják madzagon az ökrök és öszvérek elé a rajzfilmekben vagy a népmesékben. Próbálta magára ölteni Péter a tiptop, mindig pozitív, mindig szolgálatkész menedzser álarcát, aki egy személyben tréner, kócs, mentor, motivációs szakember és marketinges. Aki bebeszéli neked, hogy márpedig boldog vagy, a hiba pedig benned van, ha te ezt nem így látod – még akkor is, ha nyilvánvalóan ott égsz valamelyik rothadó bugyorban a Sztüx lángoló folyamán innen vagy túl.

Olyan volt ez az ember, mint egy rossz porondmester, mint egy közhelyes, leszerepelt és sokadrangú műsorvezető egy igénytelen kábelcsatornáról, vagy egy smasszer, aki úgy csinál, mintha neked akarná adni a kulcsot, majd közli veled, hogy nincs is kulcs, és szabadítsd meg magad, mint Houdini, mert minden fejben dől el. Amikor pedig levették végre a projektről, az sem váltotta meg a világot, hiszen továbbra is ott kísértett a telefonos szoftver réme, ami pontosan feljegyzete, ki, mikor, kivel beszélt, illetve miről és meddig. Ha pedig valaki nem felelt meg a bank kommunikációs szabványainak (bocsánat: sztenderdjeinek), akkor könnyen megrovásban részesülhetett. A minőségi munkaerő fontos, ezzel pedig értelemszerűen a Bank is tisztában volt.

Teleképek és csalóka Mátrixok mindenhol: egy falansztervilág sem lehetett volna ennél diktatórikusabb és szadistább megfigyelő, hiszen minden óra minden percében, minden nap minden órájában, minden hét minden napján a hívások lekezelése és a statisztika javítása volt a banki prioritás. A Bank érdeke. Mintha maga a vállalat is egy személy lenne, akinek saját akarata van. Talán így is van. Kázmér gyakran elgondolkodott rajta, hogy még ha működnek is a háttérfolyamatok más cégek esetében, valószínűleg ott is a sokaknak kell igáznia a kevesekért. Az Egyért: az államért vagy a vállalatért, miközben értelmet parancsolnak egy értelmetlen árnyékmunkakörbe egy szüntelenül ismétlődő, hétszer huszonnégy órás műszakban.

Látjuk tehát, hogy a ,,pontos, precíz, monotonitást tűrő, nagy teherbírású jelentkezők” részt miért szokták a munkafelhívásokban és az apróhirdetésekben odaszúrni, gondolta Kázmér egy ízben. Az a baj csupán, hogy ennél az állásnál ezt elfelejtették elöljáróban megjegyezni. Nos, a budapesti álom, a kiugró karrierlehetőség és az elithez tartozás illúziója emellett ráadásul akkor is szertefoszlott, amikor a fiatal ügyintéző elkezdte érzékelni, hogy a felső emeletek olümposzi magaslatain trónoló, Thaiföldre, a Maldív-szigetekre és Ibizára járó szeszélyes istenek nemigen foglalkoznak holmi irodai halandókkal, hanem teljesen magára hagyják a dolgokat, hadd folyjanak azok sztoikus módon a maguk medrében: laissez-faire, ahogy gyakran érvelnek a húsvér dolgozót még sosem látott gazdasági tudorok.

És hát az ügyfelek. Ez a harmonikus elképzelés talán rendben is lett volna, ha közben nem állítják ki Kázmért és kollégáit a tűzvonalba, ahol a mindenható Bank szócsöveiként nekik kellett tartaniuk a hátukat mindenért, amit az egymással vígan trécselő és sztorizgató háttérmunkások, irodisták és felettesek elmulasztottak valamilyen rejtélyes oknál fogva megtenni. A fő probléma az volt, hogy az ún. NÉP-kártya (Nagyvonalú Éves Prémium) ügyében egyre több, és egyre dühösebb ügyfél tárcsázta az ügyfélszolgálatos telefonszámot, amelyet Kázmér talán már álmából felkeltve is fejből mondott volna: hívjon bennünket a nullahategy… budapesti postafiókunk pedig…és ne felejtse el kérem az irányítószámot. Nem, szkennelve sajnos nem fogadhatjuk el. Egy közeli postahivatalba, vagy pedig legközelebbi bankfiókunkba ,,kellene befáradni”.

Egy idő után az volt a fiú érzése, hogy az ügyintézőkre, akik a Bank érdekében akaratlanul és erkölcsileg szégyenteljes módon kénytelenek hazudni, valahol egy különleges részleg vár a pokolban: egy kormányablak vagy egyéb olyan okmányhivatal, ahol az ügyfeleknek, akik ők, a bukott ügyintézők lesznek, örökké csak várakozniuk kell, és soha senkinek nem jelenik meg a kijelzőn a sorszáma. A büntetés természetéből fakadóan viszont senkinek nem tűnne fel, hogy a váróterem folyton nyitva tart, tele van, és az sem, hogy mennyi ideje is ücsörögnek valójában a végtelen folyosókon, és soha senkinek nem oldódna meg az ügye, de nem is mehetne haza. Annak sem lennének tudatában, hogy a bélyegzők, pecsétek, aláírások és plexi lapok világán túl van még egyáltalán valahol olyan, hogy otthon.

Ilyen gondolatok cikáztak át Kázmér tudatán, amikor ugyanazokat a betanult sablonokat kellett ismételgetnie telefonon vagy e-mailben, mint például, hogy már látom a kártyáját a rendszerben, szíves türelmét szeretnénk kérni, kis türelmét szeretnénk még kérni, rendelése már úton van a nyomdába, vagy a titkos kedvence, az elkeveredett a postán, amely a felelősségnek olyan mesteri szintű elhárítása, amelyet a reformkori magyar politikusok művein edződött legtisztább lelkű alkalmazott sem tudott egy idő után már szánalmas és cinikus mosoly nélkül közölni klienseivel. Természetesen egyik sem volt igaz ezek közül az olcsó magyarázkodások közül, és tömegek maradtak NÉP-kártya nélkül, miközben a valódi felelősök mit sem sejtve tanácskoztak valahol arról, hogy milyen autót vagy karórát vegyenek, illetve melyik étterembe vagy szállodába menjenek el hétvégére.

Kázmér tudta ezt, és noha mindent megtett annak érdekében, hogy lehetőségeihez mérten segítsen ezeken a szerencsétlen ügyfeleken, újabb és újabb baklövések, mulasztások és potenciális hibaforrások jelentek meg. Ráadásul a technika ördögére sem lehetett hivatkozni, hiszen a direktíva alapján a Mennyei Közszolgálati Bank nem kommunikálhat olyan szavakkal, mint ,,hiba” vagy ,,probléma”, hiszen nálunk (így, arctalan és arcátlan fejedelmi többesben) minden megfelelően működik. Közben természetesen az ügyfélnek mindig igaza van. Az ügyfél egyszerre az átlagember fölött álló, komplikációkat nem tűrő, kiszámíthatatlan nagyúr, valamint egy pusztán igényeinek kielégítésére törekvő, önző, vegetatív és alsóbbrendű barom.

(Folytatjuk)