KRITIKA

A.Gergely András: Elmúlt, ami nem volt is, avagy meghívás egy sejtelmes promiszkuitásba

Fák az Üllői úton, cselszövevény egy sebesvonaton, állva ölelő cselédlány a fatörzsnek döntve, szívtipró díva a gestapósok cellájában, Csokonai rokonai, Balassi nőcijei, Deziré bűvköre s Ady Bandi szenvedelme, mikor Rienzi Mariska klasszikus bájjal azt kérdezi: „Mer maga nekem egy epizód lenni? Tudna epizód lenni?”.

Epizódok lettek, mind, s még többen is. Saját epizódjaik, nőcskéiké, olykor nejüké vagy lieblingjüké, hapsijukká vagy a korszak költészetéé. Meg az utókoré is, hála Szív Ernőnek. Másképpen egy Darvasié, aki ezúttal ismét Szív Ernő, s egy másik (klub)világé, mely szabadidős élményekre tornyozódik, feslik, pompázódik, snasszolódik.[1]

Átmegy az ember a poklon, átkel száraz lábbal. Meg is érkezett. Szervusztok. Lefejti nyakából a gyereksált, belép. Helyiség. Itt és most, rövid, nyomorult és hiábavaló vizsgálódásom tárgya a vörös hajú lány, ő a legvékonyabb, mondhatni, a legcsinosabb, és mosolyog. /…/ Csak egy tétova mosoly kellene” (A pesti kocsmáros lány, 233. oldal)

Lebilincselő kultusztitkok, édes simítások, csalfa szavak, élethosszig szenvedés vagy pillanatnyi illatminta, mentális drámák és morális dilemmák, testiség és lelkiséghiány, fékezhetetlen nagyság és lenyűgöző kisszerűség szalonromantikája – egy élhetőbb világ meghitten megtévesztő csalárdsága egyetlen iramban, korszakban, budoárban, ligeti kispadon. Nagy irodalom kis pillangóinak óriási szárnyassá növekedése az egyik lapon, korszakos díva sejtelmesen hamis pillantása a másikon… – Szív Ernő ismét az esendően leleményes lehetetlenségek leigázó pompájával lep és ajándékoz meg minket. Nőtörténetekkel. Avagy férfiakéval, akik szenvedelmesek, s nőiekkel is, ha már éltették, szenvedtették, megalázták, imádták költőiket. Nőköltészet? Nőkről – a férfiak kivagyi nyafkaságán át, s férfiakról, akik szerethetők lettek (volna), de eltöltötték a maguk szerelmeit a maguk zsenijének tobzódásaival, fájdalmaival, panaszaival. Nőik pedig tova élnek, túlélnek, hírre futnak, mentális örökségekké öregszenek, jelképek lesznek (Anna örök, Léda bűvös, Csinszka ügyes, Bajor Gizi pusztulatos, Harmos Ilona egy végzet, Szendrey Júlia a csalfa igazság), vagy maguk is főszereplőkké a mellékszereplő költőnagyságok harmóniája mellett és helyett.

Talán nem is lenne létjoga semmiféle középszintű irodalom-oktatásnak az efféle irodalmi intimitások és intimitás-irodalmak nélkül. Nemcsak kötelező olvasmány ez, de minden olvasmányok kötelező háttere. Szív Ernő leányszíve, női lelkisége, asszonyi magabiztossága, új-hölgyfutár mivolta, hősnőkből az illanatot, illatfelhőkből a dúvad férfiúi odőrt felszabadító áradása ezzel már oly korábbi korhangulat-fergetegbe vezet, ahová mindenki eljutni szeretne romantikus olvasóként, de épp eközben átéli a szükségképpeni romantikátlanság lényegét, az érzemények szánalmasságát, a minden szerelmek időségét, az egymáson fetrengő óramutatók örök pártatlanságát és alkalmiságát… Merthogy jöttek, sőt bejöttek, mint a magyarok, sőt kimentek, s fényes kalandjaik e két időállapot között is olyasmivel teljesedhettek, amit alanyi költők szerelmi lírába fonogatnak, korszakos költők vérbajba, a kötelező irodalmak pedig megcsalásba, ámításba, hazug áradásba, „sok fényes és zűrzavaros kaland”-ba, hisz valahol e jeles magyarok „mind költők, így nem csoda, hogy e sajátos fénytörésű irodalomtörténet voltaképpen a nemzet történetének tankönyve”. A fülszöveg kegyelmessége a szeretve ismert Szív Ernő-i jövet és menet közötti tárcairodalom irányába kalauzol, melyben Darvasi írói méltósága egyik újabb pompázatában mutatkozik. A lexikális felsorolás itt satnya körkép lenne a legjelesebb honi szív-bajnokok leltárából, avagy budoárok vendég rabságaiból, légyottok elesett csatáiból, feleségi fájdalmak titokfejtési készleteiből. Ahogy az rendjén vala, megesett nagyjaink olykor elesvén (mint Balassi vagy Csokonai, Petőfi Sanyi, Juhász Gyuszi vagy számosan egyebek), olykor a férfimorál pazar diadalával hódolva (mint Dezső és Frigyes, amikor vihognak…), de mindvégig az Üllői úti séták fényességes örökségével hurcibálódva, no meg aztán Vereckétől sörcsarnokig a vérző irónia költői valóságában incselkedve, „egyenes polgári gerinc, szép, szomorú befejezés” révén meghalni tanulni… Hát erről, ezekről, s más fasori talponállókról is…

Kicsit hallgatott, dőlt belőle a boróka.

Jól van, fiam, aludj.

Álmodj szépeket, csilingelést, guruljanak a besenyőfejek. Most kicsit elmegyek. Talán találok új anyát neked.

De lehet, hogy fordítva volt. Hogy édesanyám volt a költő, és édesapám lett hűtlen hozzá.”

A kötet mintha Klima Ilona, Rienzi Mariska, Sárvári Anna, Bajor Gizi, Karády Katalin, Harmos Ilona, Böhm Aranka, Krúdyné és még Marikák, kocsmáros lányok, feleségek, nénik, dívák, ügyeletesek, odahagyottak, balladisztikusak, démonizáltak, elbúcsúzottak, irigyeltek fináléja lenne, pásszé. „Rád meg mindig gondolok, tudod. Itt van November Herceg. Nyirkos, szeles, nem szereti a nevetést. Hát ellenkezünk”.

De hisz ez mégsem csak nőirodalom, sőt, még sőtebb. Nem a női vallomásos líra szívszaggatottsága, de nem is az „…írj csak, drágám, megéri” férfiúi hűtlen hűsége. Inkább afféle jöttek-láttak-győztek historiális keretbe illesztett prozódia. Hisz ami összeköt, elválaszt is… Meg aztán jönnek más írók is itt a hölgyek életvilágába, „Fiatalok, frissek, nyersek, olyanok, akik nem tétováznak, és átviszik a szerelmet a túlsó partra. Ingyen akár”.

S mert a nők soha sem „csak nők”, velük s értük, általuk és miattuk is mindig ott a teljesség, a kötelem, majd’ mindig a család is. Amíg.

Családok szakadtak szét, mint a kendő. Nő ment, férfi maradt. Vice versa. Integetnek egymásnak a testvérek, sírnak, küldök képeslapot, hívlak, chat, Skype, Londonban kurva drága a metró, késel, savval dolgoznak az utcafiatalok. Dánia jobb? Hamlet!” (Verecke, aprópénz, 13-23. old.)

Az irodalom jövetmenete egyúttal a menetek jövetele is. Legalább annyira dekadensen intim test-tájlíra, mint emelkedett ahistorikus próza. A Szív Ernő-i budoárban egyszerűen csak tárca. Hol hosszabb, hol epikusan bővített, máskor acsargóan kielégületlen vagy bandázósan illetlen, megint máshol intimen ironikus, de ha lehet, kitartóan nyers is meg csevejgően az irodalmi ragadozó hangnemében fogant is. Esetenként időbe telik, mire ráakadunk, kik is hősei. Mert hát minden szeretőt tán még a versolvasó és novellafaló sem ismerhet. A nevek meg, hát forgandóak… – Radákovich Mária például ki nem tudja-akarja kimondani Kosztolányi Dezső nevét: „Soha nem mondtam neki, hogy Dezső, Didé, Desiré. Hogy nem lett volna hozzá merszem? Ugyan, dehogy. Azokat a neveket mind más használta, más dadogta, kiabálta és csikorgatta, a barátai, az irigyei, a többi költő, pöfeteg szerkesztők, a szeles, benzinszagos utca, Ilona. Hogy be tud piszkolódni egy név. Hogy meg tud pörkölődni, be tud feketedni. Pedig csak a szájak forgatják”.

E forgatásban, s Mariska rámenős vallomásosságában már ott lapul a menekülni látszó Ady, ki vérbaját köszönheti a fennköltő orfeum-hősnőnek, s kinek mintegy „ürügyén” is a tárcahősök a másodlagos, alternatív irodalomhistóriát hordozzák, becstelenítik, színezik, konstruálják. „Ars p” – avagy poétikai pikantéria partvonalán sem, ahol „Szóra szó, egy szó, kettő, millió. Nem hallgattam akkor se, ha kellett volna. /…/ Tessék. Sütöttem angyalt, parázson. Tessék. Ők is megsütöttek engem, föltálaltak mint újévi malacot, forogtam vidám tűz fölött, ajvé. Szó a szájban, ropogott. Biztosan nem féltem volna annyit, ha nem vagyok boldog, csak azért is, dacosan, öntudatlanul, ballagva, vigyázzban állva, sokféleképpen. A boldogság az is, hogy félni kell. A félésnek efféle tudása. Ez meg is volt, papam, pipa. Megcsináltam. Nem engedtem a boldogságból, még a legmélyebb, legvacakabb gödör alján sem” (7. old.).

Az ars p. oly sok művészeti-művi-poétikai „lefogalmazás” esélyét kínálja, amibe bőven beágyazódik ez a gödör-boldogság. S közben még ha bárkinek ellenszenves delnők kellemkedő drámája idéződne fel, szinte alkotói kénnyel lerövidítheti azt, ahogyan Bajor Gizi a hosszadalmas Shakespeare-t. Darvasi úgy válik Szív Ernővé (ismét, mint Az irodalom ellenségei vagy az Összegyűjtött szerelmeim alkalmával), hogy egyikük a másiknak engedélyezi a perspektívaváltást, a lét újabb óráját…: „Ne sírj, lesz valami másik hajnal is. Nem baj, hogy nem érti mindenki. Nem értik, hogy a szív fogalmaz, és isten akkor sincsen, ha diktál” (9. old.). S ha ilyenkor Esti Kornél vagy Szindbád, Szendrey Júlia vagy egy ólomkatona tekintetén át láthatjuk a történéseket, jobbára akkor is Szív Ernő énjéből hangzanak föl a reinkarnációs hőstörténetek, drámai életcselek, kietlen csalódások, pokolbéli bús prózatörmelékek. A hátsó fülszövegben már Darvasi az író-újságíró ugyanakkor és ugyanott születik, mint Szív Ernő. Akkor hát kinek higgyünk inkább?

Ha Darvasira hallgatunk, akkor senkinek. És mindkettőjüknek is, minden személyesnek is, minden múzsainak is – ahogyan A mandulafa virágzásában Janus Pannonius megtiszteli a költőiség esendőségét (27-29. old.), s ahogyan a magyar költő megkapja utolsó italát, s mielőtt végképp angyalok közé száműződne, még markolja az érintetlen, teli vodkás poharát, „ujjai között volt az a kicsi, az a semmi se, mégis minden örvényt és égzengést túlélő remény” (241. old.). Az irodalom mint nem-tudományos mitologéma, az író mint örök mikrotragédia játékos komolysága nemcsak a privát kultúrhistóriát alakítja, de a Szív Ernő-i „lefogalmazást” is komoly játékkal tölti meg. Mint egy névadási rítus részeként is, hol van neve a hősnek, hol rejtett, hol becézett, keresztnevesített, komolytalanított változat csupán, vagy épp szövegsúlyos felelősség alakját ölti: „Amikor valakit néven nevezünk, akkor, azt hiszem, az isten elengedi a kezünket, és hátradől, mint egy öreg, kövér csősz. Jól van” – összegzi Radákovich Mária (112. old.). S mert maga az írói „Meghívás” a Rienzi Mariska klubba nemcsak a férfibú könyve, hanem a vérbően színes magyar irodalomtörténeté is, csöppet sem másodlagos, milyen is és mire képes a költő…

A magyar költőkre gondoltam, háztájunkra, irodalmi kisudvarunkra. Rémületes mennyiségű lehetőség! Milliárd tettet, csúnyát, csodásat, hétköznapit jelent. Krúdy Gyula szöktetései, párbajok, árulások, lázadások, megalkuvások, Ady az ágy alá bújik a démoni Rienzi Mariska elől, és csak vacog. A magyar költő képes forradalmat kirobbantani. Képes a hazáért meghalni, a szerelemben vérbajt, migrént, tüdőgyulladást kapni, teherbe esni, szülni. Meggazdagodni, elbolondulni, hűnek maradni, árulóvá válni. Lesz a magyar költőből miniszter? De még milyen! Hóhér, kivégző kisnyilas szerelmi vonalon? Igen!

A magyar költő olykor még verseket is ír. Nem mindig csapnivalóak azok a versek, lehet belőlük himnusz, nemzeti sirató, érettségi tétel, orgonavirágos záróvizsgadarab. Néha be kell tiltani őket. Interpellálni kell ellenük. Elhatárolódni. Ítéletet kell hozni róluk. A magyar költő úgyis képes magyar költő maradni, hogy elveszti hazáját. Nem jön, nem lép a szülőföldje göröngyére, amíg” (239. old.)

És hát mert „nagy és fontos gondolatokra nem mindig érett a világ”, az Isten, Haza, Család múzsája is belekontárkodik az alkotói létbe:

Régen se volt másként, hogy az irodalom, olyasféle jobbágy, szolgálólány, udvari bolond, nevezzük bárminek, segítségre szorul. Kell az erős államférfiúi kar, kell a köztanács, az útmutatás. Ezért is történt, hogy nem sokkal a rendszerváltás után egy jó nevű, országosan ismert, kiváló szerzőkkel büszkélkedő folyóirat egy füstös, konyakos szerkesztőségi ülésen eldöntötte, ezentúl csakis három témakörben közölnek verset, úgymint Isten témájában, úgymint Haza témájában, végezetül, de nem utolsósorban a Család témájában. Mármost Ady hiába küldte volna el ezek után nekik a disznófejű Nagyúrról szóló költeményét, annak témája leginkább a pénz volt. Istennek pénze nincsen, a haza mindig szegény, a család meg lopott, amióta létezett…”.

A szerkesztőségi közelkép a honi-mai-rendszerváltós költészeti klíma totálképe is. A „macis”, „lóversenyes”, Szpérós verscímek fölébe az Isten, a Haza, meg a Család javított cím került. Váltott rendszer, változott szótár, átalakult költői szabadság is része Szív Ernő aktuális tájképének. Rienzi Mariska pedig szabadidős klubfoglalkozássá lett mint klasszikus polgári úrihölgy régi szép eszménye. Vagy talán Isten. Haza. Csal. címen Darvasi László által novelláskötetbe formált közlések személyes hátországának intim előképe. De ez Szív Ernőnek már mindegy is. Megírja ő még a könyvtáros kisasszony elcsábításának históriáját akár még újabb kötetben…

De addig az Élet, a Nagy élet zajlik…, kicsinyesen, cukorkásan, cikornyásan: „Ebben a házban írta az Üllői úti fák című versét, pontosan e falak között, és akkor tessék mondani, most mi van. Kérlek szépen, válaszolj. Szeretlek. Kívánlak nagyon. Hiszek benned. /…/ Színes tintát vennék, sok üveggel, ezerrel. Szorgalmas, megbízható cselédlány, Anna, munkát vállal. Néró vagyok, bekaphatjátok! Borisszák vizelték és hányták le ezeket a fákat, üvöltöttek, sírtak, terveket komponáltak a gyertyázó gesztenyelombok alatt, szerelmeskedtek a hársillatban, hogy a lány a vézna hátát döntötte a törzsnek, és arra a muzsikára táncoltak ferencvárosi munkások, vasasok és gépgyári dolgozók, vágóhidak véritta színpadán serénykedők, és rossz fogú cselédlányok, amit a levelek hátára dobolt nekik a poros pesti eső. Álltak itt fák, semmi kétség. Megmondták, megírták őket. Versben jelentettek róluk. Elmúlt az is, ami nem volt” (Az Üllői úti fák, 86. oldal).


[1] Szív Ernő:  Meghívás a Rienzi Mariska Szabadidő Klubba.  Magvető Kiadó,  Budapest,  2018., 258 oldal

A. Gergely András