Maros Márk: Kegyelem éj

Úgy sötétedsz rám,
ahogy az éjszaka
köszönti a vámpírt,
hogy bebocsájtást
engedjen neki
a halandók közé,
mint fel nem tárt
poros koporsó
fekszem el én is ebben
a kegyelem éjben,
melyet a legszentebb
bűn szült a rejtőzködés
hosszas vajúdásával,
mégis hiába minden
elszálkásodott perc,
ha érzem, ahogy
csavarjaim egyre
inkább kopnak és már
nem tudom meddig
bírom még tovább,
ha nem ébreszt az
a hideggé hevült fény,
melytől szemünket
óvnunk kell, bár nélküle
élni sem tudunk.