VERS

Lövei Sándor versei

Kék óceán

A testem a parton
homokágyban fehéredő dűne.
Sóba alvó vérem
habot szülne a tengernek,
Estére tajték lennék
hullám árján,
tüdőmmel is a vizet kívánnám.
Hozna, vinne a felsistergő dagály,
az lennék, ami úgyis leszek,
kék óceán.

Skandináv hó

Minden sóhajtással megnő
bennem a vágy,
hullámzik alattam az ágy.
Fehér tenger a lepedő,
epedő bőröm
perzselő homokja,
mintha sivatagban feküdnék,
lángban, tűzben hamvadnék érted.
De te ezt nem érted,
messze vagy,
a skandináv hóba fagyva,
emlékeim emlékműveként
Magasodsz fölém,
érzem, el nem érlek én,
nézek a fagyos éjszakába,
a szobrokat jégből csinálta
a tél,
az egyik te lennél,
soha el nem olvadó fagyba
merevedve
nem érezheted,
hogy én érted epekedve
éltető forrássá
olvasztanálak
nedvesen, buján
mellkasod fénylő féltekén
fakasztanék vizet,
édeset és sósat,
kéklőn kívánósat.

A sziget felett

A sziget felett
levegőtlen a lég,
a nap ég
gázrobbanásnyi hevülettel,
kékből sárgára vált a magaslat,
madarak szárnyai lohadnak
selymes szürkületté.
A fű érzéketlen és halott,
te mégis belekapaszkodsz minden szálba,
öledbe szemetelő virágba,
benned is láng lobban,
füstölő boglyaként messzire kojtol
a véred,
de ezt már nem érzed,
leszel korom máglyarakás után,
és mint a madarak, messzire száll,
ami marad belőled,
néhány fekete fűszál.