Rigó Tibor: Olyankor

Olyankor
mikor
a cigánytelepen
felloban még a tűz
és a kutyák farkukat hátsó
lábaik közé szorítva
elfutnak rohannak
mert örökölt reflexeik
hajtják el őket
a lángtól
valami ösztönszerű elűz
engem is
ha a tüzet ott még
fellobbanni látom
mert a cigányok válogatott
szép szavai közt
ott bujkál a gúny és az átok
festve van a mosoly
barna kő arcotokon
gondolom
hasztalan terít közétek az éj
megnyugtató árnyat
akár a szomorú fűzfa lombokon
hisz
susognak ők is
esténként egymás közt sírnak
bár ezüstös leveleik
a naptól felragyognak
ám ahogy az este kendőt terít
gyászos nagy feketét
és bánatot rajzol
amitől a tűznél
mindenki felsír
látom én
a tűz körül
a sok komor arcon
a gúnyt a megvetést
és hallom
az átkot
futnom kell szaladnom
ha felcsapni látom a lángot
ám a szívemet ott hagyom mégis
tépjétek marjátok
ne sajnáljátok
ha szavaim közé még
átkot tud fonni
a szátok
mikor a cigánytelep felett
szavaim szállnak
mint a pipafüst
könnyeim a kiszáradt földbe
mély medreket vájnak
csillannak a fénynél
mint a
szomorú fűzfán
az ezüst
mit Isten vigaszként
festett rá
a kókadó levélre
rohanok szaladok
nem vágyom
soha már
az efféle tűzre.