A.Gergely. András: Összművészeti modernitás, táncértés, performance (I.)

I.

Talán nem kell rajongóvá lennie senkinek, aki látva látja drMáriás performeri jelenlétét a vajdasági szcénában, egyszerre festészet és zajművészet, kinematográfiától színpadi tréfáig, intuitív Bada-költészettől „Apa kocsit hajt” szekérművészetig mindent magába foglal. Nem mintha túl sok lenne a hasonló Gesamkunst a délvidéki színtéren, de ami a Szabadkai Népszínház „meta-teátrális” eszközkészletét, a Kosztolányi Dezső Színház Desiré Szakszervezet pszeudo-dokumentáris produkcióját vagy a Nézés költészete produkciót, az Újvidéki Színház Nagyfarkú Dzsoni pajzán napjai attrakcióját tekintve is mindmegannyi kihívás, annak része egy vajdasági szöveg-szecesszió és egy irodalom-mechanikai átgondolás mixelt változata is. Alighanem ilyen darabokban is, mint valamiféle új térhorizontot felmutató művekben részint szerepet is kap az elemző és megfigyelő habitus, de valós szükség van felfedezésre, átnevezésre, új perspektívák tanulására is. Ebben is felfedezhető, (ha észrevesszük, ha nem), hogy a naprakész értelmezések kiegészülése a látás módja és lehetséges koordinátái is lehetnek térség-függőek, földrész-specifikusak, látvány-orientáltak, megszokás-meghatározottak, noha erre nem szokás gondolni a mindennapi látás, érzékelés közben. Szükségünk lehet egy pilóta, egy búvár, egy molylepke vagy szirti sas totálképe, térlátása, távolság- vagy mélység-élességi kvótája minden adottságára, miközben az ember ezt utánozni, követni, elképzelni, meghaladni mégsem igazán tudja. De bizonnyal ilyen a telefon-mozisok, a tértervezők, az alternatív képzőművészek, a performance-előadóművészek, mímusok, színészek tér-lehetőségekhez illeszkedő beállítódása, s talán még attraktívabban hasonló a táncosoké, akik folytonosan a test és tér változó relációival kalkulálnak, akármit is „akarnak mondani”. Akarnak vagy sem, eszközük, szerszámuk, kifejező kincsük maga a test, s a testhez illesztett vagy megtagadott, kezelt vagy uralogni engedett tér. A moccanás, a lendület, a mozdulat, a jelenlét figyelemfelkeltő intenzitása. De vajon egyformán jelen van-e a színész, a táncos, a mozdulatművész, a performer, a kortárs cirkuszi szereplő, amikor fókuszban áll, amikor lebben, amikor függeszkedik, amikor súlyban vagy lendületben van, amikor találkozik, amikor pörög és illan, vagy amikor ott sincs, s a hiánya éppen a jel arra, hogy lesz-lehet-volt valamiképp, s áttűnt mindez valami másba, a lét helyett az „ellét”, a meglét helyett a jelen-nem-lét válik meghatározóvá…? S mikor lesz ez túlbeszélt, átpoetizált, elhallgatott, diskurzusból tagadó kijelentéssé tett, közlésből az elhallgatásba visszavonult? Jelen van-e, ami hiányzik, s a hiány jelene nem valamely ottlét mégiscsak…?

Alább néhány kortárs szempontot idézek csak meg, mintegy illusztrációképpen egyetlen szegmenshez, a színpadi jelenlétek közül is a legcsöndesebben formálódó tánchoz közelítve, mely ugyanakkor épp oly látványosan „harsány” vagy interaktívan bennfentes, mint a megjelenítés-művészeti ágak többsége. S mert azt hihetjük, nincs is „konvencionálisabb” megjelenítés a művészeti területek között, mint éppen a tánc, talán érdemes ennek virtuális előképét is meglátni, de akut változásaira is érzékenyíteni.

Itt minden együtt van

A kortárs táncelméletek reprezentánsai nem piaci vagy kávéházi öl(el)ésekben töltik ki fullánkos indulataikat, hanem tisztán és impozánsan az elmélet igéző grandiózusságának szerény, de megalkuvás nélküli kifejtésében inkább. Vagy magában a mozgásban, a tér kezelésében, a test észlelésében még gyakrabban. Sok a hiányunk, kevés ilyesmit ismerünk, valljuk be. Pedig rendre megjelennek, egyre fontosabb kiadványokban, sorozatokban kapnak helyet a klasszikus és mai elméletek, nem beszélve a kurzusokról, egyetemi képzésről, színpadi produkciókról, nemzetközi balettversenyekről, elméleti művekről, szakmai vitákról, gazdag kutatási eszköztárról, publikált monográfiákról vagy tanulmány-válogatásokról. Vagyis, ami együtt van, az is szanaszét, s ami ebből a megértő lelkek felé áramlik, az is jószerével esetleges, néha hatástalan, gyakorta ért(elmez)hetetlen, párszor talán unalmas is. Békén hagy – látszólag. Még senkit sem szégyenítettek meg azért, ha nem tud néhány kortárs balett-elméleti szerzőt fölsorolni, modern koreográfiát elemezni, gesztustanulmányokat vagy művészi mozgástervezési tudománytárat előhalászni emlékezete lerakataiból. S valamiképp ezt teszik a táncelméléncek is, talán beláthatatlan hasznunkra is részben.

Igen, talán itt, a koreográfia, a mozgás, a közlés, a kommunikatív világképek, sőt a képek korában együtt van minden, mézzel és mázzal, élccel és áldással, ámulattal és kételyekkel. S talán épp ezért izgalmas-hasznos a L’Harmattan könyvkiadó által indított kötetsorozat, mely a tánctörténet klasszikus korszakait idézi föl, s ezen belül is a magyar táncpoéták nemzetközi rangú „hagyatékát” teszi elérhetővé, aminek révén méltán lett nemcsak népszerű forráskiadvány, de fölöttébb hiánypótló kulturális örökség kihangosított része is. S mert a kétezres évek eleje óta már vagy két ciklusban is újabbnál újabb értelmezési készletek halmozódnak fel (lásd az Ars Hungarica 2014-1. számától, ahol több írás is a tánc körül perdül, folytatva a Kijárat kiadó táncantropológiai elméleti forráskiadványaiig, vagy a Tánctudományi Közlemények elmúlt tíz évének számaiig) [1] – érdemes immár ezek között is hangot keresni, válaszgesztusokat megfogalmazni, saját értelmezési mezőt meghatározni. Erre persze inkább a szaktudománynak kell majd vállalkoznia (éppen most indul újra a sok évtizedig formált Tánctudományi Tanulmányok folyóirat), de a távolságtartó olvasat, avagy a kultúraközi találkozások értelmezési horizontja (úgy érzem) a kultúrakutatókat is kötelezi a váltás és változás újabb irányainak észrevételére. Vagy leginkább azokat, akik erre figyelmet tudnak fordítani – s nem pusztán a tánc vagy a kinetikus mozgás miatt, hanem az ember komplexitásának bűvöletében inkább.

Amit itt most megrajzolni próbálok, maga is két lábon, két korszakon, két másságos értelmezési talapzaton áll, avagy éppen pördül is. Indulok a régebbi felől, s jutok napjaink kifejezési értelmezéseiig. Nem fog fájni – érdemes ugyanakkor belátni a kulisszák mögötti tudásépítmények intim próbatermeibe, a tervezőibe, a közlésibe, meg az értelmezésibe is. A belátás, felfogás, mutatkozás olyan arculatai lesnek vissza a tükörből, melyekben pontosan látszik az is, hogyan rétegződik maga a „balett-termi tükör”, hogyan töri a fényt, a testet, a teret, a közlésmódot, függően attól, hogy ez a maga a rejtekezés tárgya itt alant, ahol látszólag minden együtt van.

Ez a múltra, múltak múltjára és jelenbe ívelő jelentéstartalmaira koncentráló több kötetnyi anyag (mint recepció-történet is) olyan kulturális transzfigurációkat és koreográfiákat világít meg, melyek eredendő eszköztára, szótára vagy nyelvkönyve olyan „gesztusművészeti” nagyság esetében is markánsan megjelenik, amilyen Lábán Rudolf volt [2]. Az 1879–1958 között élt szerzőtől eddig még nemigen jelent meg szélesebb nyilvánosság számára is elérhető magyar nyelvű írás, holott a világ 20. századi tánctörténetének egyik legismertebb elméletírója és tánctudományi teóriája már azért is érdekes ebben a múlt-jelen kontextusban, mert formatanában nem egyszerűen a tánc meghatározó zenei kötődésétől igyekszik ellépni, hanem formák és figurák olyan jelentéstudományi megközelítését adja, mely új elméleti irányok kialakulásához is hozzájárult. Látszólag száraz „lejegyzési útmutatója” a test térbeliségét és a mozdulatok időiségét emeli a jelentés kontextusába, a „térbeli haladás” iránymeghatározási, kottázási és ritmikai egységeivel éppen azt a bizonyos „egyetemes közlésnyelvet” mozgásdinamikákba fogalmazva, amely harmonikus ellenmozgások, „térritmikai rokonság” és „a táncos testével megjeleníthető formai alakzatok” lendületskáláit öleli fel. Hogy ezeknek mi szerepe volt állatok harcmodorában, bajvívók cseleiben, akár a mai „testbeszéd” logikájában is fölfedezhető értelemben, azt párhuzamosságok, „kontrairányok”, testrész-akkordok, az idő „árnyalataira és differenciáltságára” utaló feszültségelemek használatának bemutatásával (képes és rajzos, továbbá kottába formált közlésével) igazolja, fennen bizonyítva, hogy „a táncban az idő ritmusa alapjában véve nem több a tér ritmusának megjelenítésénél” (102. old.), mellé véve az erőjellemzőket, tónusjeleket, a „térnyelv” materiális és jelentéses komplexumát. A mintegy 120 koreográfiát, tizenöt könyvet és hetven tanulmányt közreadó képző-, színház- és zeneművész, aki pozsonyi születése dacára húsz éves korától a német, francia, svájci és angol színpadok gazdagítására adta fejét, esztétikai oktatásában és „táncírásában” (choros= kör, graph= írás az ógörögben) olyan módon újította meg a táncművek vizualizálásának 17. század végi módját, hogy az tervei révén bizonyos fajta Gesamtkunst lett, korszakot átfogó és megjelenítő összművészeti produkció. A mozdulat szerkezetét, a tánceseményeket uraló rendszerek vizsgálatát nemcsak térbeli mozgásvektorok matematikájával egészítette ki, hanem olyan „koreozófiával” is, mely „a tánc történelem előtti időkben feltételezett mágikus tartalmát” és kortársainak társasági és színházi szórakoztatását is megérthetőbbé teszi a társadalmi-kulturális kontextusok ékítményeivel (9. old.). A lendületek mozgáselméleti szerkezet-elemzése olyan „egyensúlyi feszültségek” és indulati skálákon ábrázolható alapvető iránypályák lekottázását tette lehetővé számára, melyek egyaránt magukba ötvözték az európai zenetörténeti példák Pithagorasz által lefektetett kromatikus zenematematikáját, a Lábán egész életére jellemző ezoterikus világképet és a modern aranymetszeti harmóniák természetfilozófiai felfogásokból megkomponált törvényszerűségeit. Olyan áramlások (Flows) irányskáláit rögzítette írásban, melyekre mai világképeink között felfedezés-értékű rálátásokkal találunk egy-egy kulcsmagyarázatot vagy mellérendelő hatásjelentést – s tette mindezt a modern nyugat művészeti kölcsönhatásainak ötvözésével, sőt: a negyvenes évek végén egész munkásságát „polgári dekadens irányzatnak” minősítő befogadói süketség-vakság ellenére is. A kötet a kortárs tánctudományi gondolkodás „ősatyjának” szóló tisztelgés mellett halálának 50. évfordulójára jelent meg, az összefüggések sajátos térbeli alakzatait történeti törvényszerűségek és a test térbeli viselkedését „állapotok” dinamikus formatanával kiegészítve.

A Lábán-kötetet is megjelentető L’Harmattan (Fuchs Lívia sorozatszerkesztésében) egy további opusszal is (szó szerint vaskos) [3] meglepetésként szolgál azoknak, akik e fura mód „túlszofisztikáltnak” tetsző jelentéstulajdonító folyamatot életidegen konstrukciónak hajlamosak látni. Száz év tánc címen publikált „Bevezetés” kilenc nagy fejezetben tárgyalja az „új tánc születésének” amerikai és európai iskoláit, törekvéseit, reformereit, riválisait, avantgárdjait, nemzeti intézménytörténetét, néptáncos mozgalmait, táncnyelvi-narratív keveredések korszakait és a posztmodern-neoavantgárd hullámokat (ez utóbbiakat kiemelten az 1970 és 2000 közötti időzónában). De nem csupán a balettek, hanem a film, színházi, operai, társas-, afro-, etno-, jazz- és kontakt-improvizációs táncok egész évszázados seregszemléjét adja, hanem mindehhez a táncnyelvek összeolvadási, modernizálási, újraértelmezési és narratív-kommunikációs trendjeit is csatolja rövid pályakép-portrék, intézmény-leírások és értékelések révén. A legfontosabb folyamatok és újítások láncolatának ezzel az évszázadnyi históriájával olyan egykori és mai, szakrális és formális, strukturális és interpretációs, kommunikációs és művelődéstörténeti anyagot nyújt át Fuchs Lívia, amely alaptankönyve kell legyen a táncművészet, tánctörténet, adaptáció-história, test-mediatizálás, cirkusz, sport, esztétikum és ideologikum sodrásait érdeklődéssel vizsgáló gondolkodásmódoknak. Nem csupán esztétikai, s főként nem valami szűkebb művészeti terület „bevezető tankönyveként” szolgáló opusz ez, hanem „az idő legyőzését, a táncmúlt jelen idejűvé tételét” tradícióként vállaló szemléletmód kiadós igazolása is, vállalva, hogy már a kereső aspektusban is jelen van az írásos és képi dokumentumok feltárásán túli narratív analízis értelmező fókusza, a résztvevők és szemtanúk pillantása révén újraformálódó autonóm színpadi műfaj megannyi ezer alkotása, követhető és felfüggeszthető gondolkodásmódok művészetre és történelemre ráközelítő koreográfiája is. E történeti „szervesség” a színpadi táncos baletthagyományok mellett a műfajok, előadási és képzési gyakorlatok, kompozíciós módszerek, alkotók, társulatok, stílusok, elbeszélt üzenetek „modern tradícióit” reflektív közelbe invitáló komplexitással érzékelteti egy évszázad folyamatait (persze nem mindet, de ezt már a sokoldalas tartalomjegyzék is pontosan sugallja). Összességében tehát, miközben a sok évszázados hagyományok módosulásának és továbbírási rutinjainak részleteivel bevezet a kultúratörténet egy fölöttébb komplex ágába, képes maradt összképet adni arról is: a balett „akár mint meghaladni és megtagadni való béklyó, akár mint bővíteni és gazdagítani érdemes tradíció, folyamatosan és rugalmasan reflektált a minden összetevőjét és határait is megkérdőjelező és újraíró törekvésekre” (10. old.). Ez elmosódó határok a test médiuma szempontjából kritikus és értékőrző kontinuitásban maradtak izgalmasak, jelezve, hogy a tánc-szcéna mindig kulturális, gazdasági, köztörténeti, kultúrpolitikai, kommunikációs és média-függő mivoltában is átalakuló narratíva, mely ha nem is maga a történelem, annak szimbolikus-szakrális újrakonstruálásában aktívan részt vevő jellegű, szubkultúrája korszakos és egyetemleges hatásokkal gazdag.

Nem szaladhatunk tova a közelmúlt száz esztendő ilyetén parttalanul gazdag tánctörténeti seregszemléjétől addig, míg az ugyancsak Fuch Lívia szerkesztette másik, Táncpoétikák kötetre nem vetünk egy pillantást [4] . A szerkesztő sorozatában negyedik kötet nem monografikus igénnyel, de az összképre jellemző aprólékos színességgel tárja elénk a táncnyelvi és kompozíciós kérdések sok évszázados tárházát. Teszi ezt azzal együtt és annak ellenére, hogy a szóbanforgó műfaj legjelesebbjei nemcsak hogy kevésszer merészkedtek a maguk „univerzális törzsi nyelvének” más nyelvbe, szavakba foglalására, de ettől gyakorta el is zárkóztak, így épp a legavatottabbaktól tudunk a legkevesebbet magáról a koreográfusok által elmondható más világokról. A szövegválogatás ezért is él azzal a módszertani szubjektivizmussal, hogy a források fölidézését a 16. században kezdve divatos dialógus-műfajt, levélformát, interjúkat, feljegyzéseket, dokumentumokat, emlékiratokat, deklarációkat, manifesztumokat, reflexiókat, önvallomásokat ölel fel egészen napjaink „posztmodern” táncnaplóiig vagy bejegyzéseiig. Ez nemcsak izgalmasan korhűvé és szórakoztatóvá teszi a kötetet, hanem mindvégig reflektálttá a tánc területének korszakos hatását, jelentőségét, szórakoztató vagy közlő funkcióját, kontextuális társadalmi hálóját is. A kiegészítő lexikai, bibliográfiai rész forrásgazdagsága minderre már csak ráadás, a Szerkesztő mintegy „sorvezetővel” kedveskedik nekünk, melyek „a jövőhöz vezető utak” mentén a múltból átívelő pályák és sorsok vezérfonalán juthatnak abba az áttekintő nézőpontba, ahonnan a koreográfus mint különleges ember látja a balettek élvezhetőségét, a táncszimfóniák kompozicionális elemeit, fények és táncok kontrasztjainak jelentéstörténetét, szcenikai terveket és befogadói reflexiókat, sajtókritikát és kritikus önmarcangolást is. Az utánzó művészetek körébe soroló kora-romantikus funkciótól az életviteli specifikumokon át a táncos „életvilág” bemutatásán túl a vizuális „érintések” nonverbális univerzumáig kiterjedő tánc-formanyelvi átalakulásokat olyan részletgazdag társadalmi viszonyrendszerben érzékelhetjük ezáltal, melyekben a táncpoétikák valójában korszakos oeuvre-ökké állnak össze, teret adva a megjelenítő, interpretáló személyiség és a mindenkori értelmező környezet örök párbeszédének is. Oly lélekgazdagító lenne itt megannyi szövegrészt citálni, de be kell látnom: szinte a forrásközlés gazdag univerzumától fosztanám meg a fölidézett jelentést akkor is, ha szándékom épp ellenkező lenne, s csupán azt emelném ki az összefüggő folyamatból, amit saját pillanatfotóm megenged. Kárpótlást épp az jelenthet: az Olvasó érdeklődésének annyi korszak, oly impozáns nevek, s az ámulatra is késztető személyiségek akkora serege kínál itt értelmező elemzést, hogy néhány jól hangzó sor ehhez nem jelenthetne külön késztetést vagy meggyőző érvet. Aki első pillantásra hajlamos volna azzal elütni a kötetben való bóklászást, hogy a balett még a színpadon is untatja, nemhogy könyvben, az maga fog a legkomolyabban meglepődni, ha beleolvas a látszatra jelbeszédes művészeti ág mérhetetlen kiterjedésének forrásanyagaiba.

Itt most hat fejezetben harminc koreográfus, köztük Balanchine, Bausch, Béjart, Blasis, Caroso, Cunningham, Duncan, Forsythe, Graham, Kylian, Lopuhov, Paxton, Weaver és Wigman műhelyébe, értelmezési terébe enged betekintést a szöveggyűjtemény, miközben mégis, a műfaji sokarcúság mellett is összefogja az elméleti igényességgel és választékossággal celebrált textusokat, rálátást engedve arra, ahogyan a legjelesebbek vagy saját alkotómunkájukat, vagy emellett a táncművészet egészét, értelmét, jelentőségét látták. E táncpoézisek, mozgás- vagy állapot-, és kor- vagy irányzat-leírások szinte ürügyet kínálnak arra, hogy a L’Harmattan e régebbi, polcomon átlapozásra-olvasásra váró kiadványai mellé önkorlátozás nélkül beemeljem – legalább egy rövid jelzés értékében – azt a néhány kötetet, melynek közzétételében a L’Harmattan vállalta úttörő szerep mellett (s itt nemcsak Fuchs Lívia kötetei vannak, hanem Schmidt Jochen, Jean-Georges Noverre, Isadora Duncan, Roger Copeland, Tamara Karszavina, Fügedi János, Paksa Katalin munkái is), hanem a táncos szubkultúrák megjelenítésében napvilágra került több további opuszt is említésre érdemesíthetjük, melyekben ugyan nem ma, de szinte minapában, és mintegy meglehetősen hosszú időtávra szólóan hangzik fel ellenkező nézőpont a tánc históriája, elméletei és legkihívóbb narratívái által. Ezeket viszont újabban már nemcsak a L’Harmattan, hanem a Kijárat kiadó hozza nyilvánosságra, és sorozatkénti megjelenésükben főszerepe van épp a narratív beszélőmódok legkülönfélébb művészeti területeken elterjedését, irodalomban, építészetben, történetfelfogásban, képelemzésben is megtestesülő jelentéstérben friss szemléletmódokat tükröző értelmezéseknek. Ezek közül válogatni azonban már csak írásom második részében lesz mód…

[1] http://mte.eu/tudomany/publikacios-eredmenyek/tanctudomanyi-kozlemenyek/

[2] Lábán Rudolf: Koreográfia. L’Harmattan, Budapest, 2008, 124 old. https://www.szaktars.hu/harmattan/view/koreografia/

[3] Fuchs Lívia: Száz év tánc. Bevezetés a táncművészet XX. századi történetébe. L’Harmattan, Budapest, 2007, 364 old.

[4] Fuchs Lívia szerk. Táncpoétikák. Szöveggyűjtemény a reneszánsztól a posztmodernig. L’Harmattan, Budapest, 2008, 245 old.

(Folytatjuk)