VERS

Rigó Tibor: És közben…

történt valami
ahogy lassú léptekkel
mentem az utcán
közben
azon tűnődtem
hogy ismét magamra
maradtam
a szürke út
kavargó porába akartam temetni
legbelül égető
arcvonásaidat
kimosni valahogy
a lelkemre rá ülő nyomodat
azt hittem én
hogy magányos vagyok a sehová vezető keskeny
utamon
lecsüngő fejemet akaratlanul emeltem fel
az égre
mert valami csábítót terített elém
s a kékje
mint smaragd gyepszőnyegen viruló tavaszi ibolyák
távol állt tőlem
mert én soha nem szerettem az efféle romantikát
a magányom lázadt fel talán
ott a zajos utcán
a rohanó emberek között
ahol csak fájón magányba ütközöl
a közöny
zöld penészes falú otthonában
akkor s ott
én magamra találtam
mert közben történt valami
szép
mint mikor a behavazott erdőn járva
egy ágreccsenésre
felkapod a fejed
a téli szürke égen
valami feldereng
nekem az utcán bolyongva
rátapadt egy
daloló madárra
könnyes két szemem
ő ott ült az ágon és szerelemről dalolt
az utca konok zajába
boldogságot lopott
ám rajtam kívül tán senki sem látta
csak én
mert úgy fájt belül
de lelkem még élt
és úgy kellett nekem a dal
mint ahogy fuldoklónak a semmi
a szalmaszál
én hallottam csak
pedig
mindenkinek dalolt
a kis énekes
ki arra járt
kivirult a fa és
ágain virágok nyíltak
a közöny tovaszállt
és én örülni tudtam
újra
nem volt több talán csak egy perc csupán
ám hallom most is
ha valami bánt
és tudom hogy
szerelemről dalol
minden kis madár.